P. Kőnig Kelemen: Hatszázéves Ferences élet Szécsényben 1332- 1932 (Vác 1931)
I. RÉSZ. - 8. Felvonuló hadak országútjában
^meghódíthattak". Kemény János erdélyi fejedelem beszéli el önéletrajzában a „kényes" esetet: „Visszajöttömben, Fileken két franciskánus barátok találkozának hozzánk, kik hozzánk ereszkedének, — bocsátották volt koldulásra. Elébb nem mervén kifakasztani, jelenté az egyik titkon, hogy meggyőzetvén lelkiismeretétől, mind az baráti állapot s mind az religio mellől el akarna állani, kénszeritvén Istenre, lelkemre, hogy vinném el. Mivel azért nekem is conscientiámban jár vala, megcselekedém, — lóra ültetvén, katonaköntösbe öltöztetve, más uton szaporán elrándulék vele, éjjel-nappal sietvén, míg a Tiszán átkelhetek, mert félek vala érte, hogy megüznek érte. Az elhozott barát is convertála és meg is házasodván, vallásunkon való prédikátori hivatalban halt meg. Kit azután felmenésemben szegény Cardinál Pázmány is vetett szememre : miért vittem el az barátot." 44 3) Kemény János elbeszélésében első tekintetre különösnek vesszük a célzatosságot és nagyzolást. Két barátról kezdi elbeszélését, a valóságban, egyiket sikerült megnyernie, akivel, mint országos értékkel vágtat el éjjel-nappal. Tulajdonképpen mi az igaz az egész históriában? Szomorú történelmi tény, hogy a török világ csapása alatt a magyar nép mód felett adta magát az ivásnak. Már akkor temette búját borba és „sírva vigadott". . . Az általános epidémiának a kolostorokban is akadt két áldozata. Az egyik, Jánosi Benedek laikus testvér, 1616-ban Szécsénybe került. Ezen esztendőben kezdették el tudvalevőleg Nádasy Gergely, Szelevényi György és Torday István a szigorúbb életet, a sacer recessust. A rendi elöljáróság ezt a részegségre hajló laikus testvért Szécsénybe helyezte, hogy a szentéletű emberek közt megjavuljon. Azonban a szerencsétlen embert nem sikerült megmenteni. Igaza van Pázmánynak: „Kuvaszból nem lehet szalonnát csinálni, akárhogyan is perzseljék." A sacer recessus jó atyái mindent megtettek Jánosi megmentésére, de a szerencsétlen ember nem tudta elhagyni szenvedélyét. Három ízben hagyta el a kolostort, de az irgalmas szívű, szentéletű pátereknél addig könyörgött, míg visszavették. A végén a szécsényi elöljárónak is elfogyott a türelme. Mikor látta, hogy jósággal mire sem mennek, jóakarójukat, Bosnyák Tamás füleki kapitányt kérte meg, hogy egy kis karcerrel, börtönnel próbálja jobb belátásra bírni, melléje adott egy testvért, és Fülekre küldte. Kemény elbeszéléséből azonban kitetszik, hogy a jószándék nem sikerült. Jánosi kereket oldott s hogy megmentse irháját, a fejedelemhez szaladt, aki nemes zsákmányként nyargalt el vele. így kellett az esetet feltüntetni, hogy a „győzelem" nagyobbnak lássék. A szécsényi atyák bizonyára megköszönték, hogy az izgága alaktól megmenekültek. Jánosinál, miként hasonló esetben mindig, az erkölcs körül volt baj, azért veszett el először a csuha, aztán a hit. Az természetes volt — amiről Kemény beszámol, — hogy azonnal „megházasoda", de az már több a soknál, hogy a tanulatlan, iskolázatlan laikus testvért, a részeges embert, azonnal prédikátori hivatalba emelték. Ezen kivételes esettől, hitehagyástól eltekintve, Nógrádnak mai napig meglevő katolikus többsége egymagában győz meg a szécsényi
