P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

GAUDETE IN DOMINO SEMPER! Még a fülünkben cseng Szent Pál lelkesítése: „örüljetek, az Úrban mindig, újra mondom örüljetek!" Érdekes az Egyház. Két bűnbánati időt rendel, az ádventet és a nagyböjtöt, s ép ebben a két időszakban buzdít legjobban az örömre. Nem az a természetes, ha a bűnbánat hangjai mellé szomorú arcot mutatunk, s lelkünket nyomottság, bánkódás, méla hangulat tölti be? Bűnöket siratunk, s mégis örülnünk kell? Mellünket verjük, s arcunkon mosoly ül? Nem ellentét ez? Milyen lélekismerő az Egyház, ha ilyet sürget?! Miért nem az egyházi év egyéb szakaszaiban tanít az öröm művészetére? Itt is az Ür Jézus az Egyház mestere. Krisztus nem tűrte a bűnbánat idején a komor arcot. „Mikor böjtöltök, — mondja — ne legyetek búsak, mint a képmutatók; mert meghervasztják orcáikat, hogy böjtölni lássák őket az emberek. Bizony mondom nektek, megkapták jutalmukat. Te pedig mikor böjtölsz, kend meg fejedet és orcádat mosd meg, hogy ne lássanak böjtölni az emberek, hanem a Te Atyád, aki rejtekben vagyon; és Atyád, ki lát a rejtekben is, megfizet neked". Advent öröme azonban több ennél a rejtett bűnbánatnál és böjtnél. Itt az örömnek egészen más tartalma van. A böjti Laetare-vasárnap t. k. nem is szorosan vett liturgiái örömnap, hanem a keresztény közösség bizonyos néplélektani megnyilatkozása. Mint a magyar népiéiéknek is elég az akácos utca, az ablakban pirosló muskátli, az országút mentén düledező csárda, a kanyargó Tisza, hogy megszólaltassa örömét, bánatát, szerelmét, panaszát, épúgy