P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

beszél; mintha az ég angyala beszélne. Űgy jársz, mint Szent Ferenc az angyal hegedülésével: szíved édesség, vágy tölti el. Hogy tudja megsejttetni a kegyelmi élet szent kapcsolatait... Ha nem értenéd nyelvét, hangjára megmozdulna szíved s ugyanazt dobogná, amit a szónokló Ottokár szíve. Hogy sürget, ha lomha lépteid látja; hogy hív, bátorít, ha gyáva vagy; hogy vigasztal, ha bánat ért; hogy emel, ha elfáradtál... Ó, ez a hang lázít, tüzel, korhol, vádol, követel, búg, édesget, becéz, lágyít s szívedbe muzsikálja ígéreteit. Csak kövesd! ,,Ó, ha tudnád az Isten ajándékát! Ha tudnád, mit tesz élni; élni nagy, tiszta, boldog, szent, isteni életet!" Boldog, aki hallotta ezt a hangot! Tudom, soha nem feledi! Fellépése, mozdulatai, arca vonásai, a szeme, ajka állása, mintha minden gondolatát szoborba öntötte volna. Nem a szónoklattan sablonjai szerint mozgott, hanem úgy, ahogy zseniális eszméinek kifejezése megkívánta. Ő ebben is külön stílust teremtett magának, s művészivé tette egész megjelenését. A belső s a külső, az eszme és a kifejezés tökéletes harmóniája a befejezettség és beérkezettség benyomását keltette megjelenésében. Azt mondják, hogy az egész ember már puszta megjelenésével pompás és hatásos prédikáció volt. Volt benne valami assziszi! * A legjobb prédikáció azonban élete volt! Nem érti meg Ottokár püspököt az, aki egyéni alakításának műhelyéből kihagyta az alapvető tényezőt, a természetfelettit, a kegyelem erejét s a kegyelem tudatos és következetes felhasználását, s merőben természetes alapon kísérli megmagyarázni tüneményes egyénisége összetevőit. Itt nem merőben lángelmével állunk szemben, hanem ez a jellem a Szentlélek tüzes kohójában izzott s alakult, a lélek Istenbe-merülésének óráiban erősödött s edződött munkára, s szemét, — azt a fényképein is oly sejtelmes túlvilági tekintetét, — az örökélet otthonos tájain pihentette.