P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

neveznek. A fogalmi ismeret az életnek egy ága csupán. Arra való, hogy az életet szolgálja s minket a valóságba állítson (25, 303). A lélektanban az akarat, a lélek affektiv oldalán találunk az élet tartalmára. A kegyelmi rendben a Krisztus-követést, az evangéliumi életet jelzi. A természetfeletti élet elvét „az élet kegyelmének" nevezi (24, 97.). A metafizikában pedig a lét dinamikai mozzanatait öleli fel. Ahol a tartalom létezésbe, a lehetőség ténylegességbe, az egyetemes egyedekbe szökken, ott fakad, áramlik s tökéletesedik az élet. Isten, kegyelem, világ, egyéniség ennek a folyamnak az állomásai. Az élet és ellenpárja nem harcban, versengésben, egyenlőtlenségben, hangolatlanságban jelen meg, hanem Prohászka művészi lelkének minden ellentétet áthidaló s minden örvényt átszárnyaló, békés kiegyenlítésében, a harmóniában. „Élet, hatalmas, boldog élet,... élet, isteni élet, nem az anyagbafult, érzékiségben elernyedt, hanem a harmonikus, lehetőleg emancipált, szép élet!" (5, 194) Ennek a harmóniának Prohászka a legavatottabb tolmácsa tanban, életben egyaránt. Az élet jelentései közül bennünket a bölcseletileg hasznavehető életfogalom érdekel. Hogyan festenek a bölcselet s hittudomány legjellegzetesebb kérdései az „élet bűvkörében"? Az élet forrása Isten a legtökéletesebb élet, a végtelen élet, csupa-élet. Ö merő tény, akiben a létezés nem vegyül lehetőséggel, a jelen múlttal s jövővel, a teljesség hiánnyal. Ö maga az élet. A három isteni személy pedig zavartalan egyetértésben s összhangban birtokolja az életet: „Az Atya is ősélet, a Fiú is ősélet, a Szentlélek is ősélet; de az Atya mint őselv, mely nem való mástól; a Fiú az ősélet mint folyamatban levő, mint amely átömlik az Atyából a Fiúba; a Szentlélek az ősélet mint eltelés, megnyugvás, öröm, tetszés. Íme, az istenségnek, az egy, örök, végtelen életnek