P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)

vének következetes kimélyítésévei magyarázza s a2 Igének és a Szentléleknek örök kiáradását a végtelenül jó Atyának kettős áramlásával, egy szükségszerűvel és egy szabaddal szemlélteti. A kegyelmi élet szintén az akaratban patakzik s a kegyelem tevékeny elv (habitus operativus); a megszentelő kegyelem egészen bele olvad az akaratba, amikor a szeretet isteni erényének áramába omlik. A kegyelmi élet csúcspontja, az örök élet szintén inkább akarati tevékenységben fog állni, mint értelmiben: az örök boldogság nem annyira Isten szemlélése, mint inkább élvezése és birtoklása, ez pedig akarati tevékenység. Letagadhatnók-e, hogy itt a Szeráfi Atya szelleme alkotott kegy elemtant; azé, aki még élete utolsó perceiben, mikor már két éve hordta a szent szeretet sebrózsáit testén is — s már mióta lelkén! — így kiáltott fel halálos ágya körül álló testvéreihez: testvéreim, kezdjük már egyszer igazán szeretni az Urat! 3. S ezzel át is mehetünk utolsó vizsgálódásunkra: mennyit vittek Szent Ferenc teológus fiai rendszerükbe s teológiai munkásságukba ebből a szeretetből? Vagy más szóval: kapott-e valamit a ferences teológia a Szeráfi Atya unkciójából és melegéből? A feleleten nem kell sokat tépelődnünk. Határozottan igen! Ha csak Szent Bonaventura munkásságát nézzük, főkép a De triplici via1, Incendium amoris-t, s mindenekfölött a theologia mystica gyöngyét, az I

tinerariumot, már is oly alkotásokkal dicsekedhetnénk, amilyenekkel egyetlen más teológiai iskola sem. Ezért Szent Bonaventúrával nem is foglalkozom részletesebben. Halesi Sándorral sem, hisz róla köztudomású, hogy Szentviktori Richárd misztikái iskolájában tanult. Néhány szót szentelek azonban Duns Scotusnak! Scotust szeretik száraz, okoskodó és rideg dialektikus egyéniségnek föltüntetni és sokakban lappang az a fölfogás, amit Landry oly szemtelenül mondott ki: Duns Scot „a perdu le sens de l'amour" (La philos, du Duns Scot, Paris 1922, 2.), Scotusban kialudt a ferences léleknek