P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

A SZABADSÁG. A ferences Christocentrikus jámborságnak első és legfontosabb gyümölcse a lélek számára a szabadság megszerzése. Itt a szabadság alatt értjük azt a tehetséget, amellyel célt tűzhetünk ki magunknak, annak szolgálatába állhatunk, amellyel elérhetjük azt, amely a szó latin értelmében rejtőző erényt jelent. Valóban nem lehet kitűzött célt elérni, hacsak az ember le nem igázza önmagát és a világot. Van egy belső ellenségünk, amely úgylátszik, hogy szeret bennünket, pedig tönkretesz. Az örökölt hajlamokból, a lustaság és önzés ösztöneiből kialakult ellenség ez. Mind olyan tulajdonságok ezek, amelyek a bárdolatlan énnek lényegét alkotják és minden fegyelem ellen készek felkelni, különösen, ha nekik ellentmond. Másrészről rajtunk kívül ott van az idővel és hellyel, hagyományokkal és körülményekkel határolt természetes és történelmi világ, amely akadályt gördít minden kitűzött célunk elé, úgy, hogy a küzdelem vagy legalább az erőmegfeszítés életünknek rendes állapota. Az ellentmondási szándék és tett eme alsórendű énnek és ennek az ellenséges nem-énnek, hogy átalakúljunk abból, amik természetszerűleg vagyunk, olyanokká, amilyennek valami választott cél szerint óhajtunk lenni, annyi mint a szabadság hangsúlyozása, amellyel kialakítjuk személyiségünket és saját világunkat. Habár önmagának ez az „újrateremtődése" és újraépítése mindenkinek kötelessége, annyira nehéz és ritka müvelet, hogy amidőn az önző, önmagát hajhászó, hagyományos kötelékektől való függetlenségnek valami nagy, akarhatnám állítója kerekedik fel, amely az előtt, aki felületesen vizsgálja a dolgokat, saját életünk művészének látszik, akkor az emberek jobban meg-