P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

I 389 azokat; megnemesíti azokat visszavezetve okozójukra (az élet Igéje alkotta őket) megjelöli a lét tengerében múlandóságuk helyét, eltűnő létezésüknek kijelöli az örök célra törekvést; maga és mások közé, maga és a dolgok közé a megbecsülésnek és érdektelenségnek szemérmes távolságát helyezi, de meghagyja a rokonszenv, bizalom, csodálat észrevétlen érzelmét is (fluido). Omnia munda mundis, biztosítja Cristoforo atya ira Faziot (a Jegyesekben), de rettenetesen szemére veti Don Rodrigónak: „Azt hitte Ön, hogy Isten azért teremtett valamely dolgot saját képére, hogy önnek abból a kínzás élvezetét adja". Két egészen ferences kifejezés ez, amely jelzi, hogy a teremtmények ne legyenek sem veszélyül, sem játékül, sem bálványul sem rabszolgául, hanem Isten tanuságául, mint „lépcsők a hozzá való felszálláshoz". Szent Ferenc viselkedése a gubbiói farkassal, a Monte Casale-i rablókkal, a mohamedán nővel tanítja, mekkora jósáegal kell az ártalmas teremtményekkel is eljárnunk. Szent Klárával, Jakóba úrnővel, Leó testvérrel, fra Bernardóval, barátaival és tanítványaival szemben való magatartása pedig arra tanít meg, mekkora hűséggel és finomsággal kell szeretnünk azokat, akik minket szeretnek és akiket mi szeretünk. Ennek az első bonaventurai foknak gyümölcse a teremtmények megértése, uralma, derűs élvezete. Isten keresésének második foka; keresni kell őt magunkban. Ez a második fok meredekebb az elsőnél, mert mi vagy nem hatolunk önmagunkba, vagy alig hogy oda lépünk, máris megszaladunk, minthacsak félnénk önmagunk rátalásától egyedül a lelkiismeret révén. Különös, mondja Szent Bonaventura, mirum autem videtur, hogy olyan kevesen vannak, akik önmagukban szemlélnék az első okot, habár kimutatható, hogy Isten milyen közel van értelmünkhöz. Ez azonban megmagyarázható, mondja Szent Bonaventura. Az emberi lelkület annyira elmerült a földi dolgok utáni vágyódásba és annyira elfogult miattuk, bele lévén merülve az érzéki dolgokba, hogy ezek miatt nem tud önmagába térni és ott nem tudja Isten képmását meglátni. Ha ez történt a XIII. században, akkor mondhatjuk. hogy manapság annyira nem gondolunk Istenre és annyira önuralkodók vagyunk, hogy csak ha valami belső romlás homályosítja el a gondolkozást és tartja fogva az akaratot, vesszük