P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

HARMADIK FEJEZET. Szent Ferenc és korunk

Istenszeretet. Az aluszékony lelkek íelrázására minden idők lelki mesterei felhívják a figyelmet a nagy igazságok feletti elmélkedésre : az ember céljára, a halálra, az ítéletre, az örökkévalóságra, vagyis az ember legmagasabb érdekeire. Jól értsük meg, erre tanít Szent Ferenc is, de nem ez az ő tanításának eredeti és hódító vonása. Gyakorlatias lévén módszerében, tudta azt, hogy az ember csak akkor fél a haláltól, amikor már az utolsó kenetet felveszi, azért a hősiesség és reménység egyéb érveit (a halálén kívül) adja elő a jóra való ösztönzés eszközeiként. Nagylelkű lévén hitében, nem igen hangoztatja a félelem szolgai indítékait, hogy Istenre hívja fel a figyelmet. Azután Urának dicsőségéért kiválóan serény lévén azt akarja, hogy a lélek elsősorban ne saját üdvösségére gondoljon, hanem szégyelje magát, hogy őt nem ismerte meg és nem szerette. És azonnal teocentrikus és egyidőben és új értelemben anthropocentrikus is, mert az Istenhez úgy vezeti el az embert, hogy szíven ragadja. Azt mondja neki: Isten szeret téged, Istenfia szenved érted. S ha a hitetlen ember erre a szeretetre érveket kér, Szent Ferenc természetéhez, az élet s önmaga megfigyelésére utasítja. A természet kinyilatkoztató könyvében megtanulja ezt a szót: jóság. A belső tapasztalás a Gondviseléstől kapott jótétemények bizonyítékainak kihámozására tanítja. Ez a Gondviselés, amely inkább irgalmas, mint szigorú, mindegyikünknek sokkal többet juttat, hogysem azt visszaadhatnánk; akkor is ad, amikor törvényei és ajándékai ellen okoskodunk vagy fordulunk; annyit ad, amennyit egyetlen élő sem tud nekünk adni, bármennyire is szeressen ; és amit tőlünk megtagad vagy elvesz, csak olyan dolgok azok, amelyek nekünk ártanának, olyan, amely ellent mond a kijelölt küldetésnek. Lelkiismeretünk figyelmes tanulmányozása hálára indít bennünket, amely szükségszerűen szeretetté alakul; a láthatatlan Istennek ez a mélyreható megfontolása, amelyet értelmünk olyan jónak mond, hitünk pedig végtelen jónak nyilvánít, aki jó egész a megtestesülésig, a szenvedésig, a halálig, a mindennapi kenyér színének kicsiségében történő megsemmisülésig, hogy magát közölhesse velünk, olyan imádássá avatja szeretetünket, amely az egész lelket tisztító lánggá teszi.