P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

mentesek az önzéstől, könnyen visszaháramlanak e teremtményekről — amelyek azokat megihletik, de ki nem elégítik — a Teremtőre. Ez az alázatos lemondás, amely csodálkozón elámul, de nem menekül, amely szeret, de nem kér, amely magára ölti az összes erényeket, mert a legnagyobb fokban ellenemond az énnek, e mellett a csábításokkal is érintkezésben marad, Szent Ferenc képzeletében mint kézzelfogható kép verődik vissza, amelyet úgy szeret, mint valami élő személyt és amelyet Szegénység Úrnőnek, Madonna Pouertà-nak nevezett. Ezzel a két lovagi szóval: Szegénység Urnő, szépséggel vonta be és ruházta fel a felingerelt, szánalmas, megvetett emberiséget, amelyben ő az Istenfiának élő képét látja. A szabadság és a boldogság eszményévé avatta a látszólagos függőség, alsórendűség és megaláztatás állapotát, amelyet Jézus Krisztus választott és amelyet a világ megvet. A szegénység segítségével testvérévé avatta magát a legszánalmasabb teremtményeknek, a nélkül, hogy megvetette volna a gazdagokat és hatalmasokat, kiszakítva magát ezzel teljesen korának városi és polgársági mozgalmából. Aki Szent Ferencből demokratát akar csinálni, az elfelejti, hogy az ő demokráciája nem akar másokat egyenlővé tenni saját színvonalával, se más szerencsésebbek színvonalára felemelni, hanem önmagát akarja kifosztani és meg akar alázódni, de soha kifosztani és megalázni másokat. Szeretete nem demokrácia, könyörületes szeretet az, mely önmagát egészen átadja mindenkinek, a nélkül, hogy valamit is kérne. Az a szeretet, mely úgy áll előttünk, mint a nagy istenszeretők arisztokraciája. A lényeges és inkább közös, mint egyéni szegénység fogalmával Szent Ferenc jelentősen elszakad a monachusoktól, a régi szerzetességtől is, amely megengedte a közös vagyont. Szent Ferenc így bámulatraméltóan Annak életét utánozza, akinek nem volt még egy kődarabja sem, hova fejét lehajtsa. Hogy a szegénységet a nyilvános eljegyzéstől egészen a puszta földön történt haláltusájáig mennyire szerette folyton növekvő szenvedélyességgel, eléggé ismeretes. Dante és Giotto lakodalmi versekben énekelték meg, az utódok bámulata folytán pedig folytonosan élő költeménnyé vált. Azt se felejtsük el, hogy a szegénység e nagy szerelmesére nézve csak eszköz,