P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

ELSŐ FEJEZET. Szent Ferenc és kora

legyőzni a nagylelkűségben. Szent Ferenc megnyerte, amit kért. Isten annak érzékelhető jeléül, hogy meghallgatta imáját, részesítette a titokzatos keresztrefeszítésben, amely nem valami cella vagy templom íalai között történt, hanem hegyen, mintegy az új Kálvárián, a magános erdő ózondús levegőjében, hajnali csendben, midőn tisztább a levegő s tündöklőbbek az utolsó csillagok és úgy látszik, hogy a íöld újraszületik az éj öléből. Szent Ferenc első gondja az volt, hogy elrejtse a sebhelyeket és ha ez nem sikerült neki néhány meghittjével szemben, annál jobban vigyázott a nyilvánosság előtt, hogy sebes kezét habitusa széles ujjaiba visszahúzza és elrejtse. A lehető legnagyobb tapasztalata volt az isteni dolgokban. Annyi, amennyi csak lehetséges egy embernél. De nem beszélt róluk. E tapasztalat eredményeit látni lehetett azonnal a teremtmények sokféle szeretetében. Nem hiába kérte azt Szent Ferenc, hogy úgy szerethessen, mint Jézus Krisztus szeret. A Naphimnus a szent sebhelyek következménye. Tulajdonképpen pedig e föld szépségének és jóságának természetfeletti értékelése, amelyet eladdig siralomvölgynek tartottak. Ez azt jelenti, hogy az Isten szeretete, amely titokzatos szegekkel és lándzsával Szent Ferenc vérébe hatolt, a teremtményeket új fénnyel világítja meg, eltávolítja azoktól a kísértés és romlás árnyékát, amely a középkori köztudat előtt befödte őket. E szeretet segítségével Szent Ferenc a szabadság és öröm igéit viszi az emberekhez. Ez sikerül neki, mert Istenben teszi. Ez a szó-ige a legmagasabbrendű volt, amit csak az evangélium után kiejtettek. Fűzzük még ehhez azt a különlegességet, hogy ezt az igét, amely új lelkiséget, új életfogalmat, új művészetet készített elő, itáliai népnyelven ejtette ki.