P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül

megmutatta határozott és tevőleges akaratát, amellyel kora művelt világa előtt mutatott rá a katolikus kultúra értékére. Korán érett ferences programm volt ez 1864-ben, de csodálatos módon előre megsejtette azt, ami hetven év múlva történik; a katolikus akciót és a katolikus egyetemet. Az akadémia és a folyóirat magas műveltségűkre és korára, valamint a tudásban előhaladottakra volt tekintettel ; de gondolni kellett a közepes műveltségűekre és az ifjúságra is. 1866-ban pár hónappal a szerzetesrendek feloszlatása előtt Olaszországban, ahol sok kollégiumot zártak be, P. Lodovico, mint felülről sugalmazott ember, úri lakosztályt bérelt ki S. Domenico Maggiore terén, majd odavitt egy külső iskolát, amely már előbb szegényesen megkezdte működését néhány paptanítványa révén. Ezt azután kollégiummá emelte és elkeresztelte Carità-nak (Szeretet). A népszerű, fogadóra emlékeztető címmel ellenkezett az intézet arisztokratikus jellege, de P. Lodovico nem véletlenül cselekedett ; a díszes környezettel vonzani akarta az előkelő osztályokat, a címmel pedig jelezni kívánta, hogy a tudatlanság is szegénység és hogy egyedül szeretettel lehet intelligenciát nevelni és megtéríteni. A Carità-ban járt ifjúkorában Benedetto Croce is, aki P. Casoriai Lajosban „Assziszi Ferenc lelkéből valamit újraéledni" látott. Ez az egyszerű szerzetes értett ahhoz, hogy előkelő emberek barátságát megszerezze vagy elfogadja még megegyezés árán is, de csak azért, hogy mindig leglelkibb céljait szolgálja vele. A hetvenes évek felé csodálóinak köre kiszélesedik. Pisanelli a király nevében Szent Móric és Lázár keresztjét adományozza neki ; Imbriani és Settembrini Alajos szeretik őt az emberi szenvedés miatti szánalmáért, amely ellen az ő értelmük lázadozik : szeretik őt határtalan egyszerűségéért, amely lefegyverzi azok papi gyűlöletét, és többször nyilvánosan is védelmezik; eme mértéknéiküli szeretet hívőkhöz illő ékesszólásra fakasztja őket. „Uraim, kiált fel Imbriani Nápolyban az 1860-i városi tanácsban, őszintén beszélek. Én nem hiszek csodákban. Ma mégis csodát érzek magamban és ez az, hogy indíttatva érzem magam arra, hogy itt egy szerzetest védelmezzek: P. Casoriai Lajost". Settembrini ugyanezen tónusban beszél: „Én csak abban hiszek, amit nekem egyetlen mesterem, az