P. Gemello Á. O. F. M.: Franciskanizmus (Budapest 1933)

MÁSODIK FEJEZET. Szent Ferenc eszmei öröksége századokon keresztül

Iából Toscana a jansenizmusnak itáliai központja lett, tehetséges vitázót termelt ki magából P. Biscardi Lajos személyében. Pujati eseténél azért álltam meg, mivel világosan mutatja az észelvi és felvilágosult XV1IL század elfordulását, ha nem is a rendtől — amely szegénysége és szeretete miatt még talált együttérző szívekre — de minden bizonnyal a ferences lelkülettől. XIV. Benedek és XIV. Kelemen. E ferences lelkületnek védője a század legkiválóbb áldozata és a század leggyengébb pápája. Azt mondottam, védője, bár képviselőjének is mondhatnánk,mivel XIV. Benedek nemcsak tisztelte Duns Skótot, hanem kedvelte a Szeplőtelent is és 1741. augusztus 30-án kelt Brévéje alapján megérdemli a keresztút pápája címét. Ebben a Brévében a pápa a plébánosoknak megadja azt a jogot, hogy saját plébániájukon mindazzal a ferencessel állíttathatnak keresztútat, akinek van ehhez felhatalmazása. Elrendelte azután, hogy az apostoli hitszónokot mindig a kapucinusok közül válasszák, hogy így a szegénységnek legyen joga a legmagasabb egyházi méltóságok megintésére is. Nemcsak barátja volt Ganganelli Lőrincnek és Biella Ker. Jánosnak, a konventuális ferencesek generálisának és több mint barátja, gyónója volt Porto Maurizioi Szent Lénárdnak, akinek kezébe „tette le lelkét" és akinél az 1750-i jubileumkor általános gyónást is végzett, hanem elsősorban ferences volt az élet összhangzatos felfogásában és az emberek tanulmányozásában; azt kereste, hogy mikép lehet az embereket elnyomás nélkül vezetni. Ferences volt a tudomány és művészet szerepének megértésében és a modern szellem távolbalátó megpillantásában, mert az új szellemből a legjobbat választotta ki, hogy így katolikussá tegye. Ferences volt azzal a könnyedséggel, amellyel politikai téren engedett, csakhogy megmentse az Egyház tekintélyét a lelkiismeretekben, ferences „az eltévedt gyermekeknek legnagyobb kedvességgel" történő kezelésében, hogy megszerettesse az Egyházat és végül ferences abban a „szellemi kedves derűben, amely őt legutolsó pillanatáig kisérte". Kora szerette őt, de nem követte, mivel már íorradalmi hajlandóságra nevelődött, amely minden rendnek