A ferences világi rend (Budapest 1947)

Harmadik rész. Szent Ferenc a ma sodrában

Üdvözlégy, ő Palotája, szent Sátora, Szülőháza, üdvözlégy, öltő Ruhája, édes Anyja, kedves Lánya! És most minden szent Erények, köszívemet illessétek. Kútja Isten kegyelmének, a hűtlenből nevelj hívet. A ferences lélek így ragyog föl a Keresztrefeszített megdicsőülésén keresztül Betlehem és a Szűzanya lelkületét magába szívó fényességben. A szent sebhelyek virradatával keletkezett s a hajnal szürkületében eloszlatta korának sötétségét. Fölébredtek rá először Casentino pásztorai és öszvérhajcsárai. És jól is van ez így. Az Evangélium a szegényeknek hirdeti az örömhírt s a szegényeknek hirdették meg az angyalok is először a békességet. Aztán kitárult az ég felé San Damiánóban, ahol a Nap énekét énekelte el az egész világnak. A ferences nem az árnyékot látja meg, hanem a napot. Ezért nem zárja be a ferences lelkiség az ablakokat és nem meríti éjjeli sötétségbe a lelkeket, hanem közénk és a teremtmények közé odaállítja Isten arcát. Nézzünk hát bele Isten arcába, nyissuk meg fülünket, nyissuk meg ajkunkat, tárjuk ki szívünket. Mert minden teremtményben megláthatjuk, meghallhatjuk, dicsérhetjük, szeretjük, imádjuk, magasztaljuk és dicsőítjük az Urat. S ha ezt meg nem teszem, fölkel a mindenség ellenem, mert nem láttam meg a nagy Mindenségben a Végtelen döbbenetes gondolatát. így ellenben elmondhatom a Prófétával: „Teremtményeiddel megvidámítottál engem, én Uram és kezed alkotása miatt szerfölött örvendezek!"

1

3 Az érzékek kapuin így nem a világ szeretete, hanem Isten fényessége árad a lélekbe. Olyan megkapóan mondja ezt el Jacopo da Todi: ő, Isten szent szerelme, rám törtél, mint a tolvaj, titkon, hogy elraboljál, világ gondját felejtve, öt kapu áll tüzében szerelmes ostromodnak: látás, hallás, tapintás, ízlés s az illanó szag kapuja; merre kússzak Előled, magam rejtve?