A ferences világi rend (Budapest 1947)
Első rész. A Ferences Világi Rend rövid története
t A HARMADIK REND EREDETE. Transitas. A ferences templomokban október 4-én alkonyattájt igen szép szertartást láthatunk. Ez a szertartás az egyik assziszi eseményt idézi szemünk elé. Hét évszázaddal ezelőtt történt, de a keresztény világ nem felejtette el eddig és nem is felejti el soha. Lenn, az akkor még erdős síkságon, amelyet Angyalos Boldogasszonyról neveztek el, halálára készült még virágzó férfikorban, 44 éves korában egy ember. Még életének utolsó pillanatában is nyomorúságosan szegény akart maradni. Kemény faháncsra fektetik s íme kéri testvéreit betegen, haldokolva, hogy a földre fektessék. Agyonfoltozott, silány ruha födte testét s kérte, vessék le róla, hogy úgy haljon meg, mint a Megváltó. Csak akkor engedte, hogy rajta maradjon, mikor elöljárója az engedelmesség nevében megkívánta, hogy ezt az alamizsnát még fogadja el szeretteitől. Majd azt mondta még testvéreinek, hintsék meg hamuval a testét, hiszen por a teste s a porba fog visszatérni. Áhítatos buzgalmában fölolvastatta a nagycsütörtöki evangéliumot (János XIII., 1—15.). Megkérte két alázatos testvérét, Angelus testvért s Isten bárány ká j át, Leó testvért, akik áhítatos és meghitt perceiben mellette voltak, hogy énekeljék el neki a Naptestvér énekét. Ez volt a diadal és öröm himnusza, az egyetemes testvériség éneke, Isten és a teremtmények iránti szeretetének csodálatos költeménye. San Damiano kertjében, nyomorúságos sátorban költötte két évvel ezelőtt a vakság sötétségében, egerek és patkányok gyötrése közepette. Mikor a testvérek befejezték éneküket, Ferenc észrevette, hogy az élet himnuszából még egy versszak hiányzik: A halál-nővér (sorella) versszaka s rögtön hozzáfűzte ezt a verssort, amint az orvostól megtudta a neki oly édességes hírt: a földi pályafutása befejeződik, hogy igazi életét megkezdhesse az égben. S ő maga kezdett örömittasan énekelni:
