Balanyi György: Anima Franciscana (Budapest 1930)

Szent Ferenc és szent Domonkos

,94 országába utalni. Valami történeti magnak okvetlenül kell benne lappangania. De ez szorosan vett tárgyunkat nem érinti. Mert még az esetben is, ha föltesszük, hogy a beszélgetés nagy vonásokban tényleg végbement, nincsen szó új találkozásról, hanem csupán a már bőven meghányt-vetett Hugolin-féle jelenet záró akkordjáról. Körülbelül ennyi az, amit forrásaink a két nagy rendalapító barátságáról megőriztek. Bizonyára csekély és vallomásra nehezen bírható anyag. Arra azonban elegendő, hogy a két szent ismeretségét, sőt barátságát bebizonyítottnak lássuk vele. Mert bármily óvatosak vagyunk következtetéseinkben, annyit mindenesetre jogunk van a mondottak tanulságaként megállapítani, hogy szent Ferenc és szent Domonkos egyszernél töbször látták egymást. Az ismételt találkozás tényének, szerényebben szólva, valószínűségének tisztázása természetszerűen átvezet bennünket tételünk második részének, a hatások kérdésének megvizsgálására. De mindjárt előre kell bocsátanunk, hogy csak egyoldalú hatásról lehet szó. Mert szent Ferenc egyénisége annyira zárt egész, hivatásáról és isteni küldetéséről vallott meggyőződése annyira biztos és megrendíthetetlen, hogy nála idegen befolyásról nem beszélhetünk. Ezzel természetesen nem akarjuk azt mondani, hogy az ő eszménye merőben a saját lelkének és saját élményeinek vetülete. Kétségtelen, hogy a kor vallási, szociális és gazdasági vajúdásai s nevezetesen közvetlen környezetének sokszerű forrongásai az ő egyéni fejlődését is döntő módon befolyásolták. De attól a perctől kezdve, hogy rátalált az igazi ösvényre s különösen, hogy megvetette rendjének alapját, rendíthetetlen lett, mint