Balanyi György: Anima Franciscana (Budapest 1930)

Assisi szent Ferenc műve

30 énekeket fakaszt égbe vágyó szerelme. Versenyt dalol a csalogánnyal, a futópatakkal, a zúgó széllel, dalol, ujjong, ha öröm, ha bánat éri, ha fázik, ha nélkülöz. Sőt nemcsak maga dalol: dalra, a Teremtő végtelen felségének és jóságának magasztalására hívja az egész természetet, az összes élő és élettelen lényeket. Mert a szivét eltöltő kimeríthetetlen szeretet az embereken túl kiárad a természetre is, melyen senki oly tiszta, oly nemes rajongással még nem csüggött, mint ő. Ahol mások szemei csak múlékony szépségeket látnak, az ő tisztult éleslátása megsejti azokat az örök vonatkozásokat, melyek a tárgyi világot az erkölcsi renddel összefűzik. Isten szépségének és jóságának nyomait keresi és találja mindenütt, a mindenség összes megnyilvánulásában. Azért Krisztusban szeretett testvéréül tekint minden állatot, minden növényt, sőt az élettelen tárgyakat is. A „nap himnusz"-ában Isten dicsőítésére szólít fel minden teremtményt, különösen testvérét, a napot, ki nagy fényességgel megvilágítja a nappalt; húgát, a holdat, a szépséges, ragyogó csillagokat; bátyját, a szelet, a levegőt, a jó és rossz időt, a szép, vidám és erős tüzet, mely bevilágítja a sötét éjszakát; sőt nénjét, a testi halált is, mert minden dicséret, dicsőség, tisztelet és áldás egyedül Istent illeti. A bevagnai völgyben összegyűlt hugocskáihoz, a madarakhoz gyönyörűséges beszédet intéz, hogy óvják magukat a hálátlanság vétkétől és „mindenkoron kellemetest" dicsérjék Teremtőjöket. A halálra szánt bárányok megmentésére dermesztő hidegben odaadja köpenyét. A gerlicéknek sajátkezűleg rak fészket. Ah, hisz ez már nem is a mi durva gyűlölködő világunk, ez már a paradicsom, hol mindent szeretet hat át, mindent