Dakó Péter - Erdős Ferenc - Vitek Gábor: Fehérvárcsurgó története - Fejér Megyei Levéltár közleményei 31. (Fehérvárcsurgó - Székesfehérvár, 2004)
Főúri nemzetségek címerei alatt (Vitek Gábor)
nak. A főispánhoz eljuttatott panaszos levél tartalma alapján június 16-án a fehérvári helyőrség parancsnoka, Gugkell császári ezredes katonáival „reájuk ment", s annak ellenére, hogy négy öl (egy öl 1,87 méter) tüzelő kivételével minden kötelezettségüket teljesítették, 71 marhájukat elhajtatta, a falut feldúlta, s hatvan forint értékű ingóságot, használati tárgyakat eltulajdonítottak. Kérlelték gróf Esterházy Ferencet, mentse meg őket „a végső siralmas pusztulástól". Azonban a függetlenségi küzdelem elfojtásával sem mérséklődtek a katonaság ellátásából fakadó gazdasági nehézségek. A csurgói falubírák és esküdtek tanúsították, hogy 1711. november eleje és 1712. október vége között a vármegye szükségleteire az 171 l-ben összeírt 37 család tizenegy és fél kila abrakot, egy vágómarhát, 220 font (egy bécsi font 560 gramm) húst, 81 font húsnak az árát, összesen három forint 24 dénárt, kilenc mázsa szénát, továbbá öt és fél öl fát gyűjtöttek be. Az 1713. esztendőre a vármegye hajdúinak tíz és fél kila búzát, valamint négy és fél öl fát adtak. A felszabadító harcokat követő és a Rákóczi-szabadságharcban állandósuló létbizonytalanság után az 1715-1720. évi összeírások már viszonylag nyugodtabb körülményeket tükröznek Fejér vármegyében. Az elköltözött jobbágyok helyére újak érkeztek, az elvándorlási hullám csillapodott, a falvak széles határaiban akadálytalanul lehetett a földeket művelés alá vonni. A földesurak jobbágyaik szolgáltatásait szerződések kötésével szabályozták, az elhagyatott házakba folytatódtak a menekülők általi rendszertelen és a javarészt németekkel történő rendszeres telepítések. A földesúri terhek elől elszökött jobbágyokat elfogták, s visszajuttatták a birtokosokhoz. A szökött parasztok ügyében az 1715. évi Cl. törvénycikk alapján ítélkezett a vármegyei ítélőszék: vissza kellett térniük korábbi földesurukhoz. Az 1715. évi összeírás hűen tükrözi a sokat szenvedett település társadalmi változásait; a 23 adózó családfő közül csupán kilenc jobbágy rendelkezett egy-egy egész telekkel, mellettük négy fél, egy negyed és kilenc nyolcad telken gazdálkodott hat házas és nyolc ház nélküli zsellér. A két nyomásban művelt szántóföldek területe 207 pozsonyi mérő, legelője elegendő. Szőleje 21 kapás, amelyről 1710-ben közel 21, 1711-ben pedig csupán nyolc és negyed urna (egy bécsi urna vagy egy magyar akó 58 liter) bor a termés gyümölcse. Egy pozsonyi mérő őszi és tavaszi vetés alá való mag általában háromszoros, azaz csaknem ötödmázsányi terméseredményt hozott. Öt esztendővel később sem változtak a possessio kilátásai lényegesen; az összeírt 22 családból kilenc jobbágy egész, a tizenhárom házas zsellérből öt fél, nyolc pedig negyed telken (összesen tizenhárom és fél egész telken), de már 229 pozsonyi mérős, kétnyomásos és négyszeres-ötszörös magot adó szántón gazdálkodhatott. A falu rétföldje 87 kocsira elégséges (bár részben „sáros"), a legelő „elegendő", azonban a helyiek vallomása szerint nem rendelkeztek még egy csordányi szarvasmarhával vagy lóval sem. Szőleje tizenhat kapás, termelt borukból, a
