Erdős Ferenc - Kelemen Krisztián - Vitek Gábor: Vármegyeháza a bástya és a várfal helyén - Fejér Megyei Levéltár közleményei 28. (Székesfehérvár, 2002)
SZŐGYÉNY-MARICH LÁSZLÓ (K. K.)
A megye közigazgatásának szervezettségét a XIX. század elejétől az első világháború végéig többször próbára tették a járványok, mindenekelőtt a kolera rendszeres felbukkanása. Ez történt 1872-től kezdve is: a korabeli szóhasználat szerint „epemirigynek" nevezett betegség főképp a Duna melléki községekbe terjedt el. „Mindamellett hogy így a járvány e megyében nem hosszas ideig uralgott, s akkor is néhány községek kivételével tűrhetőleg szelíden lépett fel, mégis 229 ember esett áldozatul a kolerának." Azonban már a következő évben ismét azt jelenthette az alispán, hogy a járvány június 26-tól október 15-ig tartott a megyében, s legerősebben Móron és Adonyban jelentkezett. Összesen 917-en betegedtek meg és 379-en haltak meg a kolera következtében. 1876-ban „új csapás nehezedett ólomsúllyal hazánkra", az árvíz. Az országos árhullám, amely főképp a Duna-Tisza közét érte, Pest vármegyében „hátrahagyá szomorú jeleit: düledező házakat, semmivé lett vetéseket". Fejért is elérte. Körülbelül kilencezer hold föld került víz alá. Érden, Battán (ma Százhalombatta), Ercsiben, Iváncsán, Adonyban és Rácalmáson összesen közel 170 000 forint kárt okozott az árvíz. Szolgaegyházi Marich Máriát 1838. május 5-én, Budán vette feleségül, s tőle nyolc gyermeke született: László, Róza, Gyula, Géza, Júlia, Fanny, Mária, Ferenc. Elsőszülött fia szintén jelentős diplomáciai pályát futott be: a király személye körüli miniszter, berlini magyar nagykövet, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja lett. Az 1876. február 23-án tartott közgyűlésen Juraszek Ferenc városi főjegyző méltatta a főispán ötvenéves közéleti és politikai pályáját, s erre a beszédre adott válaszában Szőgyény kijelentette: „noha előrehaladt koromban jogosult lenne azon kívánságom, hogy a közpályáról - melyen fél századon át működtem - egészen visszavonuljak, mégis... még azon rövid ideig, míg gyenge erőm engedi annak vezetését továbbra is folytatom". Nyolc esztendővel később, 1884. május 5-én pedig e szavakkal búcsúzott tisztségétől és a tisztikartól: „az 58 évet meghaladott közszolgálatom lefolyta alatt, engem érdemeim felett ért sok kitüntetés... közt előttem feltétlenül a Fejér megyei főispáni állásom volt a legbecsesebb..., mely alatt főispáni székem elfoglalásakor tett fogadásomhoz híven núndenkinek, lett légyen az úr vagy szolga, gazdag vagy szegény, ügyeit egyforma igazsággal és lelkiismeretességgel igyekeztem elintézni". Az országgyűlés főrendiházának elnöke, 1888 óta országbíró, az Osztrák császári Lipót Rend nagy- és a Magyar királyi Szent István Rend középkeresztese, az Aranygyapjas Rend tagja 1893. november 19-én hunyt el Székesfehérváron, 87 évesen. Utolsó napjait betegeskedve, családja körében töltötte. November 22-én temették el Csórón, s temetésén a megye, valamint több község tisztikara épp úgy képviseltette magát, mint a gyászoló polgárok százai. A templomi gyászszertartást Miehl Jakab kanonok végezte, amely után Csór község elöljárói vállukra vették a koporsót, és fedetlen fővel vitték a temetőbe, ahol a beszentelést dr. Pelleth Ödön kanonok végezte. Szőgyény-Marich László életpályája alkonyán tartott beszédeiből már nem az a konzervatív, gyakran a magyar önállóságot a Habsburg érdekeknek alárendelő, a császár iránti hűséget minden egyébnél előbbre tartó főúr „hallatszik ki", hanem sokkal inkább a kiegyezéssel megbékélő, rendkívüli tekintélynek örvendő, bölcs magyar ember. Életnagyságú olajfestményét a megye megbízásából Pállik Béla készítette el 1880ban. A festmény díszmagyarban ábrázolja Szőgyény-Marich Lászlót. Nyakában az Aranygyapjas Rend, a Magyar királyi Szent István Rend középkeresztje, mellén az Osztrák császári Lipót Rend nagykeresztje és szalagja.
