gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Az interior

paira felkúsztak a vastag, trópusi indák, a tetőcserepek között tucatszám tátongtak a lyukak, a csővezetékek elrohadtak, a lefolyók eltömődtek. A mestergerendákon a majdnem macska nagyságú patkányok még nappal is ide-oda futkároztak, a hangyák, a termiták és a repülő 2-3 centiméteres, bronzszínű svábbogarak, egy állandó és kellemetlen változást jelentettek e nemrég Európából jött, kis család számára. Villany nem volt, és vizet akkor sem lehetett volna a csövekbe pumpálni, ha a vezetékek épek lettek volna, mert az a bizonyos Noé korát idéző szerkezet, amelyet itt pumpának csúfoltak, majdnem minden alkalommal néhány perc működés után újra és újra kilehelte lelkét. Nem érdemes részleteznem, mit éreztünk, amikor ezt az épületet, amely szerződésem értelmében a díjtalan lakást jelentette, megláttuk. Kesergésre vagy hosszabb meditálásra nem volt időnk, azonnal munkához kellett látnunk, hiszen bent voltunk a párás, forró „zöld pokol"-ban, praktikusan elvágva a külvilágtól; akkor 7075 órányi autóútra Rio de Janeirótól és másfél órányi lovaglótávra a szomszéd falutól. Rá kellett ébrednünk, hogy az igazi gondot nem a ház lakhatóvá tétele jelentette, hanem a szüntelen, nap mint nap megújuló viaskodásunk környezetünk „háziállataival". A hatalmas termetű patkányok, amelyek lakkcipőgombhoz hasonló, villogó szemükkel állandóan figyeltek bennünket, olyan éhesek voltak, hogy amihez hozzáfértek, azt mind elvitték, még a tövig leégett gyertyamaradványokat is. Ezért amit csak lehetett, a szobánkban kifeszített, patkányméreggel bekent drótokon tároltunk, többnyire eredménytelenül. A patkányok nyüzsgése csak éjszaka hagyott alább, amikor a sötétség leple alatt a különféle fajtájú baglyok vadásztak rájuk. Egyik vagy másik, minden óvatossága ellenére, velőtrázó halálsikollyal fejezte be földi patkánypályafutását, bennünket, alvókat állandóan, újra és újra felriasztva. A ház közvetlen környékét is elárasztotta a brazilok által nemzeti szégyennek nevezett formiga sauva nevű omnivor - tehát mindenevő, hangyafajta. Ezek harapófogószerü csápjaikkal néhány óra alatt egy egész narancsfát is le tudtak kopasztani. A hátuk fölé emelt kisebb-nagyobb levéldarabokat ezer és ezer hangya hurcolta be az odúba, jellegzetes, járásuk okozta sziszegő hangok kíséretében. Zsákmányukat ott megrágták, és azon egy gombafajta nőtt, amely a fiatal sauvák táplálékául szolgált. Az odú belsejébe fő- és mellékbejáratok vezettek, ezek nemegyszer öt vagy nyolc méter távolságra voltak egymástól, így minden odú holmi titokza-