gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hadapródiskola - Pécs

gam leleményére hagyatkoztam. A gordiuszi csomót úgy vágtam el, hogy két városi kimenőengedélyt kértem két egymást követő napra, ahogy ez szombaton és vasárnap megszokott volt, és ahogy ezt sok társam is tette. A két engedéllyel a zsebemben teljesen szabályosan léptem ki az intézet kapuján, az elsőt szabályszerűen felmutatva az őrségnek. Mielőtt a dombóvári vonatra felszálltam, ezt az engedélyt átadtam annak a növendéktársamnak, akit tervem végrehajtásába már napokkal korábban beavattam. A kimenő lejártával, tehát még aznap este nyolc óra előtt az én engedélyemet le is adta a kapuőrségnek, így a kimenőengedélyek esti öszszeszámlálásakor az eltávozások és visszatérések száma pontosan fedte egymást. Nem érzem tollamat arra hivatottnak, hogy részletezzem, milyen boldogsággal ültem a vonatfülkében, útban Sellye, a szarvasok paradicsoma felé, majd még inkább a vadászat folyamán, ahol azt a bizonyos selejtbikát meg is lőttem. Ugyan nem volt könnyű, mert a nagy „rudliban" hol az egyik, hol a másik szarvas takarta el az én bikámat, arról nem is szólva, hogy bár a szügyére céloztam, a nyaktövét találtam el. Az intézet még jóval a vadászat befejezte után, késő este sem jutott eszembe, még akkor sem, amikor a vendégek, vacsora után, kortyolgatva a jó borokat, őszinte csodálkozással szemlélték azt a szelíd vidrát, amely mint egy fóka a jégtáblákon, úgy csúszkált fel s alá a kastély falépcsőin. Végül a háziasszony ölébe kéredzkedett, ahol azután nyomban el is aludt. Ezek az érzések, ezek a képek idéződtek fel bennem másnap is, amikor kellő időben visszaérkezve Pécsre, újra beléptem az intézet kapuján és második kimenőengedélyemet - teljes nyugalommal - leadtam a kapuőrségnek. Tehát hideg zuhanyként ért, amikor néhány nap múlva század-, majd zászlóalj-kihallgatásra rendeltek, ahol enyhén szólva kínos körülmények között megtudtam: bármily zseniálisan szerveztem is meg vadászkirándulásomat, végül mégis lebuktam, ugyanis útban Sellye felé azon az állomáson, ahol menet is, jövet is át kellett szállnom, egy százados - anélkül, hogy észrevettem volna - meglátott, és se szó, se beszéd, egyszerűen feljelentett. A szerény sellyei szarvastrófea mellé így szereztem egy kapitális cőgertrófeát is: a növendékek számára kiszabható leghosszabb elzárást, hét napot. Ekkor azonban már olyan mértékben élveztem feletteseim jóindulatát, hogy amikor ez a hét keserves nap végre lejárt, egy órára kiengedtek, jó néhányszor körültalpaltatták velem a gyakorlóteret, majd telje-