gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hadapródiskola - Pécs

kot kötöttünk, majd e kis kaliberű fegyverrel, abban a magasságban, ahol a zubbonyt sejtettük, belelőttünk szeretett szakaszparancsnokunk éjjeliszekrényébe. Szerencsénk volt! A zubbony gondosan összehajtogatva lapult az éjjeliszekrény mélyén, így egyetlen lövésünk egyszerre tizenhét lyukat produkált rajta. Az önbíráskodáskért kapott büntetésre már nem emlékszem, arra azonban igen, hogy szakaszvezetőnk magatartása megváltozott, és utána már sokkal kevesebb borsot tört az orrunk alá. Kamaszos ellenzékiségemet, civiles mivoltomat azonban még hosszú ideig nem tudtam levetni, a „cőgerek" társadalmába is csak nehezen sikerült beilleszkednem. A csákót például kihívóan és következetesen kalapnak, a derékszíjat övnek, a köpenyt télikabátnak neveztem, ezzel sem titkolva lesújtó véleményemet az egész „kincstári" intézményről. Minden bizonnyal ennek volt következménye, hogy feletteseimből, a nálam idősebb növendékekből nem egyszer valóságos dührohamot váltottam ki. Tanáraimat pedig akaratlanul is arra ösztönöztem, hogy pedagógiai erőfeszítéseiket szerény személyemre összpontosítsák, végső eszközként a fogdába záratástól sem riadva vissza. A zárkával tizenhat éves koromban ismerkedtem meg közelebbről. Egy decemberi napon, késő délután századunk parancshirdetéshez sorakozott föl a folyosón, feszes vigyázzban. A bal szárnyon az ügyeletes tiszt, egy őrnagy állt, akinek fél szeme üvegből volt, mindig végtelen jóságot sugározva, jobbján az ügyeletes növendék, aki a napi parancsot felolvasta. Magam részéről ezt az egészet oly értelmetlennek találtam, hogy unalmamban, megfeledkezve az esetleges következményekről, fél kézzel a falnak támaszkodtam. Révedezésemből az őrnagy hangja riasztott fel: „A falhoz támaszkodó növendék hozzám!" Pillanatok alatt tudtam, hogy ez csakis én lehetek. Kiléptem a sorból, és megálltam parancsnokom előtt, természetesen most már feszes vigyázzállásban. Az őrnagy másik szeme villámokat szórt. „Három nap fogda! Lelépni!" - mondta, majd nyomban az ügyeleteshez fordult: „Kísérje le gróf Károlyi Lajos növendéket a fogdába!" Ma már nem tudnám megmondani, hogy hányszor és hány napot ültem a fogdának nevezett, eléggé barátságtalan cellában, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy én is rekordot döntöttem, úgy, mint a nagyapám a párbajozás terén. Talán csak egy növendék szárnyalta