gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Bélye, a szarvasok paradicsoma

volt, abban helyezkedett el az úrlovasnő jobb lába, a kengyelben csak a bal lába volt. Természetesen engem mint fiatal gyereket nagyon izgatott, hogy hogyan lehet így, féloldalasan megülni a lovat. Egy szép napon eszembe jutott, hogy én is kipróbálom. A lovászmester figyelmeztetett, hogy jobb volna a lovardában, a puha talajon próbálkozni, de hát a fiatalság mindent jobban tud. Már az ügetésnél borzalmas problémáim voltak, amelyeket természetesen nem tudtam egyik pillanatról a másikra megoldani. De ahogy lassan megszoktam a nyerget, és a rövid- valamint a hoszszúvágta sem okozott már gondot, vérszemet kaptam: elhatároztam, hogy átugratok egy sorompót. Öreg, szénfekete kancám át is ugratta minden nehézség nélkül, de én úgy lerepültem róla, hogy eltörtem a bal hüvelykujjamat. Fájdalmas volt, de mivel szégyelltem, nem mertem otthon megmondani. Kérésemre a falusi patikus egyszerűen, egy közönséges léccel rögzítette. E gyermeteg hiúság folytán a mai napig is gyengébb a bal kezem, mert a csontom rosszul forrt össze. Atyám ideje legnagyobb részét Telkibányán töltötte, az ottani erdőgazdaságban irányította a munkákat. A kétemeletes, tiroli stílusban épült telkibányai házra, amely minden túlzott luxust nélkülözött, anyám művészi és apám gyakorlati érzéke nyomta rá a bélyegét. Szüleim minden ajtót, szekrényt, kályhát darabonként válogattak össze Ausztriában, házról házrajárva a tiroli falvakat. Festett, öreg, főleg fából készült berendezési tárgyakat vásároltak, amelyek java része a múlt század elejéről származott. Nagyapámhoz hasonlóan atyám is korszerű gazdálkodást folytatott. Például épített egy keskenyvágányú vasutat, hogy azokat az évszázados fákat is el lehessen szállítani, amelyek már maguktól kidőltek. Ezen a vasúton történt egyszer egy baleset. A szerelvény fékrendszere elromlott, a féket kezelő erdész látva, hogy a sebesség egyre nő, mentve az életét kiugrott a kocsiból, s esés közben több bordáját eltörte. Atyám ettől a szerencsétlenül járt erdésztől többé sosem vált meg, noha felépülése után már sohasem tudta a tennivalókat - mint azelőtt - ellátni. Amikor csak tehettem és engedték, Mágocson és Telkibányán is jártam az erdőt és mezőt, vadásztam, horgásztam, hallgattam a természet „lélegzését". Mint elsőszülött és - feltehetően - elkényeztetett unoka nem tekintettem a tanulást egy előbb-utóbb javamra szolgáló kötelességnek. Meggyőződésem szerint ezt a felesleges időtöltést az idősebbek csak azért eszelték ki számomra, hogy engem kedvenc ténykedéseimtől, mint példá-