gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

lenektől, akik hol tegezve, hol magázva, mind csak köszönték, hogy a történtek ellenére, hazajöttem és látogatásommal „a magyar tűz lángját ébren tartom". Legalább ez szívet melegítő volt, amire nem is tudom, mivel szolgáltam rá. Felicián atya is írt, közölte, hogy elmenetelem utáni napokban a falu lakossága nagyon megnőtt, elterjedt ottlétem híre, és drága hazámfiai beszállingóztak a tanyákról a faluba, hogy beszélhessenek velem. Azt is írta, hogy a „Párt" a tanácselnököt „dorgálásban részesítette". Sajnáltam, hiszen nem tett egyebet, csupán emberséges megértést tanúsított. Hónapok teltek el, a szomorúságokat, a gyermekkori emlékek megsemmisülését lassanként megemésztettem a megélt pozitívumok segítségével, amikor egy diplomata összejövetel alkalmával valaki bemutatott a magyar követnek. A következő, nem éppen épületes eszmecsere folyt le közöttünk. „Jól értettem, Károlyi Lajos?" „Igen." „Volt nemrég Magyarországon?" „Igen. 30 év után először." „Hát magának sem adunk ebben az életben még egyszer látogatási vízumot." Éreztem, hogy a vér a fejembe tódul, tudtam, hogy bizonyos diplomáciai szokásoknak hódolni illik, de ezt az utolsó mondatot válasz nélkül hagyni! Ez meghaladta önmegtartóztatási képességemet. Falin, az orosz nagykövet, aki jól beszélt németül, akit ismertem, és akinek a felesége mellett ültem előző este egy hivatalos vacsora alkalmával, egy-két méterre állt tőlünk. Válaszom szószerinti közlésétől, hosszabb megfontolások után eltekintek - részben mert e sorok kiadóját nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni -, de legyen az olvasó meggyőződve arról, hogy szavaim kételyeknek nem adtak helyt. A mondottakat arcizomrándulás nélkül vette követünk tudomásul, mindegyikünk elfordult, de láttam, hogy az orosz nagykövet rám nézett. Sajnos szemeiből nem tudtam semmit sem kiolvasni... Később, évek múltával többen mondták nekem, hogy ez a beállítottság vagy felfogás megváltozott. Ennek helytállóságát az is igazolja, hogy fiam, aki Németországban született, amikor először akarta meglátogatni a 80-as években Magyarországot, hogy megismerje a népet és családja hátterét, semmiféle zaklatásban vagy kellemetlen szájízű élményben nem