gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Hazádnak rendületlenül

ráns éveink kezdeti útjai gyakran nagyon is göröngyösek voltak. A vélt és tényleges ellentéteket, a sérelmeket még nem fedte be teljesen a feledés homálya, és a fennálló elfogultság, a felebaráti megértés és szeretet - amúgyis gyéres - kamráját továbbra is megdézsmálta, a valótlanságok tüzét még feljebb szította az idő. Mint magyar, mint keresztény, olyan valaki, aki mindennapi kenyerét ugyanúgy keresi meg, mint a népek százezrei, igyekeztem évtizedek óta magyarázatot vagy választ találni a sors által feltett kérdések sokaságára, de bevallom, nem sok sikerrel. A Weimar előtti Németországban létezett egy nemesi rang, amely bár királyi engedéllyel, de megengedte, hogy viselője, ideiglenes jelleggel, egy másik király szolgálatába állhasson, anélkül, hogy ezért hazaárulónak minősítették volna. Például ennek a felfogásnak is volt köszönhető az, hogy két francia huszárezred hivatalos neve még napjainkban is magyar: Bercsényi és ^terházy, és ez, nota bene, a Napkirály, XIV. Lajos óta. Őseim maja ezer éve szolgálták hazájukat, tehát mi lehetett az a - talán ezoterikus - ok, hogy a XX. században egy név, a háttér, vagy a vagyoni helvzec elegendő legyen ahhoz, hogy földönfutóvá váljék, hogy önhibáján kívül elveszítse azokat a földi javakat, amelyeket családja évszázadok munkájával gyűjtött össze. Miért kellett például nagyatyám húgának Esterházy Móric feleségének évtizedeket a volt kamalduli rend egyik parányi, kietlen és primitív cellájában töltenie, holott jósága és segítőkészsége vármegyeszerte ismeretes volt? Miért lettek kastélyok, kúriák, könyvtárak és még sok egyéb, amelyek a nemzet vagyonát is képezték, gyakran tudatosan elpusztítva? E kérdések mind meddőek, a válaszokat a zajló élet rohanó árja nem igényli, és inkább utam előtti lelkivilágom ecsetelésére szolgálnak. Az akkori, 70-es évek szokásainak megfelelően beosztásomból eredően engedélyt kellett kérnem a brazil külügytől, ha egy „vasfüggöny mögötti" országba akartam utazni. Meg is kaptam, de egy feltétellel: naponta kellett telefonon jelentkeznem a követségen. Egy német barátomat kértem meg, hogy kísérjen el magyarországi utamra, még úgysem járt ott. Turistaként mentem, tehát lekerült a kocsi sárhány ójáról a brazil zászló, de megtarthattam szolgálati útlevelemet, amely brazil állampolgárságomat is igazolta. Tíz óra alatt tettük meg az első 1200 kilométert, a Rajna vidékétől Bécsig.