gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

A Himalája

belül 4000 méter tengerszint feletti magasságig vitt utunk, az út nem volt sétányszerű, de a táj mesés szépsége, a jól sikerült felvetlek, feledtették az út fáradalmait, az átizzadt inget és a talphólyagokat. Volt ugyan egy-két hely, ahol önmagamat kérdeztem, hogy teljesen vagy csak kissé bolondultam-e meg. Az alpesi zergevadászatokon, hasonló helyen, már rég kötélhez kötve folytattuk volna utunkat. A legrosszabbnál még komoly kételyeim is támadtak. Egy keskeny völgyben mentünk egy szűk ösvényen fölfelé, balra alattunk 130-140 méterre egy sziklák közé szorított folyó habosán tajtékzó vize hömpölygött. Jobbra egy megmászhatatlan sziklafal ágaskodott. Olyan erős volt a szél, hogy gyakran a sziklafalhoz kellett támaszkodnom. Én mentem elöl, hogy saját képességeimre és a sherpáéra legyek utalva. A keskeny ösvény helyenként egy méterre kiszélesedett, hogy az esetlegesen szembejövők elől ki lehessen térni, maga az út gyakran a sziklafalba vájt, 30-40 cm széles és másfél méter magas emberi alkotás volt, de mindennemű kapaszkodó nélkül. Egy ilyen „kitérőnél" megjegyezte a sherpa, hogy nemsokára egy „kicsit rossz helyhez jutunk". Már az eddigieket is „nagyon rossznak" találtam, tehát vegyes érzésekkel néztem a sherpa „kicsit rossz" útja elébe. Mondtam is neki mindjárt, hogy a helyszínen fogom eldönteni, hogy tovább megyek-e vagy sem. Volt ugyan nálunk kötél, de az egyedüli csomó, amit ismertem, az az itt és számomra használhatatlan nádszálkötés volt, arról nem is beszélve, hogy a kötélen való leereszkedés csínja-bínja rejtély volt számomra. Közben lassan, de nem túlzottan biztosan emelkedtünk. A folyó már 200 méterrel alattunk vágtatott Petőfit idézve, de nem „a rónán át", amikor ismét egy, már vázolt peremszerű útrészhez érkeztünk. Olyan erős volt a szél, hogy annak ellenére, hogy négykézláb mentem előre, nem mertem hátrafordulni, hogy a fényképezőgépem lencséjét kicseréljem. El is maradt ilyenformán az imbolygó kötélhídról a felvétel. Ennek használata sem volt kimondott leányálom. Két, egymás mellé fektetett gömbfa vagy rúd, amelyen az ember vigyázva lépegetett, jobbra-balra majdnem kinyújtott kartávolságra egy több helyen foltozott, csuklóvastagságú kötél, amelyről méterenként vezettek le a gömbfákhoz tartókötelek, és mindezek alatt a habos folyóár. Ebből a völgyből kijutva álomszép látvány tárult elénk. Hétezer méteres hegyóriások, azok arany, ezüst és narancs színekben sziporkázó teteje, a viharos szelek által ráncigált hófátylak, amelyek óriási, átlátszó zászlónak hatottak. Olyan lenyűgözően szép volt, hogy a legválasztéko-