gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Säo Paulo,a nagyvárosi élet

és környékének szépségeit. Egy alkalommal - hazautazása előtt - el is jött hozzánk ebédre. Amikor egy társaságban meghallotta a nevemet, megemlítette, hogy járt a 30-as években Magyarországon, és kellőképpen túlozva, kiszínezve leírta azt a házat, ahová hivatalos volt ebédre. Rövidesen kiderítettük, hogy nálunk járt akkor, és erre emlékezett. Ebből barátság alakult ki közöttünk olyannyira, hogy teljesen közömbös volt számára földönfutó és nincstelen mivoltom. Meghívott a társaságába; nagy, elegáns vacsorákra, koktélokra, egyszóval kezdtem részt venni a társasági életben. Az akkori időkben természetesen az európai múlttal rendelkező embert fehér elefántként kezelték a dél-amerikai országokban. Talán a kíváncsiság és egy bizonyos fajta sznobizmus is belejátszott abba, hogy elhalmoztak meghívásokkal. Körülbelül egy éve dolgoztam fordítóként a vállalatnál, amikor az amerikai külügyminiszter, Dean Acheson Brazíliába jött hivatalos látogatásra. Egy óriási fogadást rendeztek tiszteletére a Prado-palotában, amelyen több száz ember vett részt, és engem is meghívtak. A legnagyobb gondot egy frakk beszerzése okozta. Végül ezt a problémát is megoldottuk egy kölcsönfrakk segítségével, így elmehettem a fogadásra Jorge Prado palotájába. Ott rengeteg emberrel találkoztam, amikor a háziúr bemutatott az amerikai külügyminiszternek, az egyik újság fényképésze lefényképezett mindhármunkat. Teljesen véletlenül Säo Paulo legnagyobb napilapja másnap az első oldalon közölte a képet. Ennek az lett a számomra az igen hasznos eredménye, hogy másnap a munkahelyemen előléptettek osztályvezetővé. Fárasztóan idegölő a naponta két-három órás sorban állás a teli autóbuszokra várva, két-három hetente felkéredzkedni teherautókra, hogy családomat a hegyekben meglátogathassam. Mint már írtam, a feleségem és a gyerekek fent maradtak addig, amíg az anyagiak a lényegesen drágább, nagyvárosi együttes életet lehetővé nem teszik. Ekkortájt kaptuk meg a hivatalos, igenlő választ szüleim honosítási kérelmére. Az illetékes közegek egy házassági bizonyítványt követeltek, hitelesített fordításban. Az okmány eredetije persze rég elveszett, de az állami tisztviselő nem mutatott semmiféle segítőkészséget, továbbá hogy szeretett paragrafusainak eleget tegyen, azt ajánlotta, hogy a szülők házasodjanak össze újra, itt Brazíliában, és neki ez az okmány már megfelelő lesz. Hogy e váratlan fordulat pikantériáját még növeljük, megbeszéltük