gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Apám szökése

Az egész napot a szobában töltöttem. Este még jól megvacsoráztalak ezek a derék emberek, majd 10 órakor szép csendes, de holdvilágos éjjel nekivágtunk. Irány a »drotok«. A házak mögötti kerteken keresztül, pár perc alatt bent vagyunk az erdőben. Szép, csendes nyári éjszaka. Kísérőm megy ismét elöl. Olyan az egész, mint egy szép cserkészet, amikor hajnalra egy messze fekvő helyen kellett lenni. Kb. 1 óra után megállunk szuszogni. Állandóan hegynek fel megyünk, húzza a vállunkat a táskás hátizsák. Nekiindulunk ismét. Egy tisztás széléhez érünk, vezetőm int, hogy lassan, vigyázni kell. A fák árnyékában megállunk, figyelünk, hallgatózunk. Egyszerre bökjük meg egymást. Mi volt ez? A kétség csak pillanatokig tart. Kopogó, szeges bakancsos lépteket és beszélgetést hallunk. Közelednek, de közelebb vannak, mint gondoltuk. A 80-100 lépésre lévő sűrűbe szaladni nincs már idő. Nagy tölgyfákhoz simulunk, azok a Hold által meg nem világított oldalára állva. Néhány másodperc múlva meg is látjuk őket, hála Isten, csak hárman vannak, vállra vetett puskával. Itt nagy baj nem történhet, hacsak egy kis szerencsénk van. Közvetlen közelünkben megállnak, puskáikat leteszik maguk mellé a földre és rágyújtanak. Beszélgetnek. Az egyik azt mondja, hogy itt kellene a virradatot kivárni. Hát ez bizony nem jó. Barátja, puskáját a földön hagyva, elmegy a közeli tisztás szélére »figyelni«. Nézek a másik fa felé, mely mögött kísérőm lapul. Látom fejét, felém fordítja. Biccentek, int, hogy érti. Egyszerre lépünk ki a fák mögül a kis erdei útra. A háttal felénk ülő két elvtárs nagyon el lehet foglalva valamilyen vitával, és nem vettek észre, pedig már csak 5-6 méterre vagyunk tőlük. Szerencsére. Ez az, mely minden sikernek előfeltétele vagy legalább is kelléke. A »figyelo« elvtárs fegyvere közvetlenül előttünk fekszik, keresztben az úton. Társam csendesen lehajol, felveszi, csövét két kézre fogja. Kérdőleg rámnéz. Tudom mi a szándéka. Kicsit behajlítom térdeimet, hogy nagyobbat tudjak ugorni. A következő pillanatban már csak azt látom, amint a balra ülő fejére zuhan a puskatus, sajnos nem kis reccsenéssel. Hang nélkül kinyúlt. A másik csodálkozásából még fel sem ocsúdott, mire rajta vagyok. Minden erőmet beleadom az ökölcsapásba, mely állkapcsát éri. Valami érthetetlent nyöszörögve, keblemre omlik. Még egyet kap az álla hegyére, a narkózis teljes.