gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Apám szökése

ahonnan az igazoltatók jöttek. Várok egy jó fél órát és óvatosan lemászom, miközben érzem, hogy a vonat fékez. Többen leszállnak a következő állomáson. Látom, hogy »kísérőm« a második vagonba száll, meglátott-e a peronon? Egy órányi döcögés után, megérkezünk abba a határmenti városba, ahol kiszállunk. Külön-külön megyünk, lehetőleg a járókelők közé vegyülve. Megvárom - az állomás ajtajának támaszkodva -, míg kísérőm beszáll egy taxiba és a túlsó, meg nem világított oldalon én is beugrom. Indulunk, de csak a külvárosig, onnét már gyalog kell utunkat folytatnunk, de még mielőtt a város szélét elérjük, egyszerre látjuk meg a vörös lámpát és a rendőrségi kocsit. Kiugrunk, ki-ki a maga oldalán, és szaladunk, ahogy csak bírunk. Még halljuk az »állj« kiáltást, és a sötétben elvesztettük egymást. Én egy kis földúton vagyok, azon megyek óvatosan a faluból, illetve városból kifelé. Lassacskán elfogynak a házak, az utat gabonatáblák szegélyezik. Leülök, és ahogy az ilyen esetre megbeszéltük, kezdem a bagoly hu-hu-hu-ját utánozni. Néhány másodperc múlva megjön a válasz. Rövidesen rám talál a cimbora, és már megyünk is tovább. így haladunk szótlanul, majd egy félórát, amikor egy vasúti hídhoz érünk, melyen át kellene mennünk. Óvatosan igyekszünk megállapítani, hogy őrzik-e? Csodák-csodája: nem! Simán átjutunk, és nemsokára egy kis ösvényen a patak mellet megyünk. Elöl kísérőm, mögötte 80-100 lépéssel én. Egyszerre megint meghalljuk az ominózus »állj«-t. Kísérőmet igazoltatják. Én hétrét görnyedve igyekszem visszahúzódni, de mégis meglátnak, rám kiáltanak, hogy álljak meg. Ha már sikerült idáig eljutnom, ez a megállás nem látszik célszerű megoldásnak. Beugrom a bokrokon keresztül a patakmederbe, hallom, hogy rohannak utánam, de a sötétben nem láthatnak meg, legfeljebb egész közelről. Legalább hárman vannak, hallhatóan közelednek. A patak helyenként elég mélynek néz ki, a géppisztolyos vörösök mögöttem, nincs más út vagy lehetőség. Itt kb. 10 méter széles az öbölszerű kanyar, a víz tele hínárral. Az első lépés után derékig vagyok a vízben. Még néhány lassú lépés és majdnem a vállamig ér. Hallom, hogy 20-30 méterre csörtetnek üldözőim. Leereszkedem a vízbe, csak a fejem van kinn. Megfogom két kézzel a hínárgyökereket, és egy nagy lélegzetet véve — hátamon fekve - lehúzom magam a víz alá. A szemben lévő partig jutok, ahol szintén háton fekve csak az orromat dugom ki. Hogy mennyi ideig tartott ez a fürdőm, fogalmam sincs. Lassan, följebb engedem magam, hogy hallgatózhassak, köz-