gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

A Campos do Jordao-i hegyek között

csak húsz, hol meg száz munkás dolgozott, és tény, hogy ez infrastruktúra hiányában nem volt üzemtanilag könnyű. Gringó mivoltom - itt a hegyek között - nem okozott nehézséget, de itt is óvatosan kellett egy száz fős munkahadat kezelni. Már megtanultam, hogy megértésük nélkül nem számíthatok eredményre. Az egyik előmunkásunkhoz, Totához, rövid idő után már majdnem baráti szálak is fűztek. A háromszögelési pontok megállapításához nyiladékot kellett vágni a meredek hegyeket borító erdőkben. Egyszer puskával a vállunkon indultunk Totával kettesben útnak. Egyikünk a liánokat és a sűrű bokrokat vágta, amíg másikunk a régi teodolitot és annak háromlábú állványát cipelte, na meg a tájoló karókat. Kemény, fárasztó munka volt a machetével dolgozni, ezért is váltottuk le egymást időközönként. Éppen én haladtam elöl, amikor elértünk egy, az erdő szélén kanyargó, az elvadult szarvasmarhák által kitaposott ösvényt. Alig tettem meg néhány lépést, megkönnyebbülve, hogy itt már könnyebb lesz haladásunk, amikor Tota mordálya eldördült mögöttem. A kanyar miatt az erdő eltakarta Totát, visszafutottam 20-30 lépést. Tota, kezében elöltöltős puskájával, rémülettől kidagadt szemekkel nézte az előtte két méterre tekergőző, támadásra készülő urutut, amelyet stráflövésével csak megsebesített, és amelyet én anélkül, hogy észrevettem volna, talán átléptem az ösvényen. Vállamhoz kaptam a kis 22-es golyóspuskát, de néhány pillanatagi tétováztam, mert eszembe jutott, hogyha a kígyó alatt esetleg egy kő van, amelyen lövedékem gurulatot kap, akkor talán megsebesítem Totát. Az urutu azonban annyira nyilvánvalóan támadó szándékkal közeledett a bokrok közé hátráló Tota felé, hogy muszáj volt vállalnom a kockázatot. Egy jó adag szerencsével fejen is találtam ezt a mérges hüllőt. Tota, felocsúdva rémületéből, nyakamba borult, átölelt, és azt hajtogatta, hogy megmentettem az életét. Kiderült, hogy ő viszont az enyémet mentette meg, mivel időben vette észre az ösvényen napozó kígyót, de nagy lélekjelenléttel nem kiáltott, mert akkor én bizonyára megálltam volna, időt hagyva az urutunak a támadásra. Talán ott, a még vonagló urutu teteme felett született meg közöttünk az igaz barátság. Totára a későbbiek folyamán is mindig számíthattam. Sok tekintetben az ő érdeme volt, hogy a sokféle munka gyorsan haladt. A legnagyobb szolgálatot talán azzal tette, hogy a „peonok" fegyelmezését elvállalta, mentesítve engem ettől az időrabló és nem éppen kellemes feladattól. Né-