gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Az interior

sem igazolta volna perdöntőbben, mint a megmart áldozat halála. Amint múltak a hónapok, második gyermekünk születésének időpontja is egyre közeledett. A szülést a fazendán egyikünk sem akarta megkockáztatni, még akkor sem, ha akadt volna a közelünkben egy bába. A mágocsi kegyuraságon tanító ferencesek budapesti nagypriorjától hoztam magammal egy latin nyelvű ajánlólevelet, és annak felhasználásával reméltem, hogy egy riói kórházban sikerül feleségemnek helyet találnom. Szerencsére reményeink valóra is váltak, az ajánló sorok megtették a magukét, már csak egyetlen, az időpontot közlendő telefonhívásra volt szükség. Telefon jó két és félórás lovaglóútra volt a fazendától, egy poros, piszkos falusi kocsmában, amelyeket Brazíliában bárnak neveznek. Ebből a bárból hívtam meg a riói számot, és amíg órákig a kapcsolásra vártam, megéheztem. Egy „hot dogot" kértem a kocsmárostól. Némán, főbólintással vette tudomásul kulináris kívánságomat. Előjött a pult mögül, a legyektől hemzsegő asztalomra egy félpohárnyi alkoholt öntött, belelökte a kolbászt és egy meggyújtott gyufát dobott az alkoholba, amely lángra lobbant és a legyeket felperzselte, a kolbászt pedig némileg felmelegítette. Amikor a láng kialudt, a báros hanyag mozdulattal söpörte le a légyhullák tucatját az asztalról és egy hatalmas, inkább óriás kezébe illő fogpiszkálóra felszúrta a kolbászhoz járó cipót és mindezekhez jó étvágyat kívánt. Mire, ha nem is kifejezetten jó étvággyal, de megettem e sajátosan tálalt ebédet, csengett az ósdi telefon; Rio de Janeirót kapcsolták. Ahogy a gond és baj általában esőstől szakad az ember nyakába, többnyire az örömhöz is társul valami nem várt öröm. A riói kórházban feleségem egészséges fiúgyermeknek adott életet, minden komplikáció nélkül. Már nem emlékszem, hogy menet vagy jövet botlottam-e bele abba a francia őrnagyba, aki Németországban olyan hatásosan támogatott, és akitől Lindauban jó barátként búcsúztunk el. A viszontlátást is és második fiam születését is együtt ünnepeltük meg, hónapok óta először fehér abroszos asztalnál ülve, mint régen, a békebeli Európában. A vacsora során az őrnagy nem hallgatta végig peripetiáim (kálvária-járásom) történetét, azok feléig sem jutottam, amikor közbevágott; kis türelmet kért, amíg a dolgoknak utánajár, de majdnem bizonyos, hogy egyik barátja segítségével remélhetőleg hamarosan egy, a jelenleginél jóval jobb munkahelyet tud majd nekem szerezni.