Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

lapokból egyet-egyet a tűhely platnijára dobtunk, s amikor egy kicsit megpirult, megfordítottuk. így ott is megpirult egy kicsit és abból falatoztunk. (Azért ugyanis nem szóltak a szakácsok, ha bent ettünk, csak kivinni volt bármit is szigorúan tilos.) Ez a pirított tészta hasonlított a pászkára. Közben megszomjaztam, és jót húztam a kvaszos hordóból. A társaim szóltak, hogy ne tegyem, de én nem törődtem a figyelmeztetésükkel. Nem is szóltak többet. Hajnali négy körül végeztünk, siettem a barakkba még egy kicsit aludni. Ilyenkor nem reggeliztem, a fiúk közül valaki megette a reggelimet, elhozta a kenyeremet, és annak a dolga volt razvod (munkába menet) előtt tíz perccel ébreszteni. Gyorsan elaludtam, és amikor razvodra ébresztettek, nem tudtam felülni. Teljesen felfúvódtam, de annyira, hogy majdnem megfulladtam. Borzasztó érzés volt. Végül ketten hasra tudtak fordítani, minek következtében aztán nem esztétikus, de nagyon hasznos harsogás közepette kiegyenlítődött a nyomáskülönbség. Az történt ugyanis, hogy a félig nyers tészta a ráivott kvasztól, - mely tulajdonképpen erjesztett kenyérié, vagyis kovász, - megkelt a gyomromban. A régiek tudták ezt, most én is megtanultam. Aki már bent a konyhán dolgozott, az tartalmasabb dolgokhoz is hozzájutott, nem csak leveshez vagy kásához. Igyekeztem Nagy Gazsi példáját követni és segíteni a barátaimon, de nagyon kellett vigyáznom, mert a kintiek árgus szemekkel lestek minden mozdulatom, hogy mivel tudnának kirúgatni a konyháról. Az éhes ember pedig mindig bizalmatlan. Az ellátási norma - ami egyébként ki volt függesztve az étkező falán, - nagyon szűknek bizonyult. Érdekesség, hogy a normában még babérlevél is szerepelt, de én sose láttam. Természetesen még ezt a szűk normát sem kapta meg soha senki csorbítatlanul. A pridurkák, a HLO dolgozói, a brigádvezetők és razdácsikjaik többletételét, - nem beszélve a konyhán dolgozókról, akiknek szintén nem lehetett bekötni a száját, - csak a közös adagok megcsonkításával lehetett biztosítani. Ez fenn északon a 200 fős kis táborokban a vagányokkal bővítve a kört, nagyon súlyos rövidítést jelentett, hiszen a 200 fős norma közel felét a pótkajások vitték el. Itt az 1500-2000 fős lágerekben ez az arány már közel sem volt olyan