Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

és ide sem jöhet be senki. Mikor a külső NKVD őrök elmentek és a köztörvényes belső őrség vette át a felügyeletet, berajzottak a blatnojok, sesztyorkák - mit nekik a tiltás! - az új göncökért. Az őrök is segítettek nekik. Ádáz csata kezdődött. Először vásárolni akartak, cserével, utána már csak cserélni használtra az újat, s ha nem ment, erőszakkal próbálkoztak. Volt, akit egyszerűen leütöttek, s a ruhájával eltűntek. És a kétszáz etapra váró szerencsétlen a kezét sem emelte fel a másik védelmére a 15-20 vagánnyal szemben. Én szerencsésnek mondhattam magam, hiszen a korábbi barakkunkban lakó blatnoj a válinkimre vetett szemet. Az övé is jó volt, de talpalt jobb, mint az új! - de a talpalatlan volt a „menő", félig visszahajtott szárral, és vele, - a Misa oktatásának megfelelően, - gyorsan megegyeztem. Elcseréltük a válinkit, ő adott még egy jó marék mahorkát, és védelmet ígért a többiek ellen. De biztos ami biztos jelszóval a kis Lebegyevvel összevetettük a hátunkat és alig aludtunk egész éjjel, azt is csak felváltva. Reggel a külső (NKVD) őrség megjelenése vetett véget a harácsnak. Kiszólítottak bennünket névsor szerint. Akinek hiányos volt az öltözéke, kiemelték a sorból, az etáp helyett karcerba kerültek. (Lehet, hogy ők voltak a szerencsésebbek.) Minket kihajtottak az állomásra, ott vártuk a vonatot. Személyvonat jött estefelé, egyforma személykocsikkal. Az utolsó két kocsihoz mentünk, és amikor beszállítottak bennünket, akkor derült csak ki, hogy szabályos rabszállító kocsikba kerültünk. Kívül személy, belül rabszállító. Ezeket a kocsikat tervezőjükről sztyolipinkának hívták. Borzasztóan zsúfoltan helyeztek el bennünket, alig kaptunk levegőt. Másnap sötét este volt, mire Pecsorára érkeztünk. Kiszállítottak, de az állomáson nem találtak átvevő őrséget. Az állomás melletti kerítést szétverették velünk, abból az őrség tüzet rakott magának, miközben minket a fal mellé tereltek és leültettek a hóba. Az útra kapott szuharét megettük, szomjasak voltunk, havat rágtunk. Jó 2-3 óra múlva jött vissza a felderítő katona egy másikkal, aki, - mint később megtudtuk, - elmondta, hogy minket a szedz-vozsi állomáson kellett volna leadni, az uhtai lágerkörzet egyik láger alközpontjában, hiszen mi oda vagyunk irányítva. Betereltek bennünket egy üres épületbe, ott vártunk reggelig, a Kotlasz felé tartó személy-