Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

megállt a vonat, vertük a vagon falát és ordítottunk. Viszont nem volt éjjeli ellenőrzés. Nem merték megkockáztatni. A nappalihoz is 8-10 katona jött biztosítani. A negyedik napon a létszámellenőrzés (proverka) után feladtak egy hordó vizet. Mint az őrültek, úgy vetette magát a szerencsétlen kiszikkadt nép a hordóra. Az eredmé­nye az lett, hogy a víz kiömlött, széttiporták, innni csak egy párnak sikerült. Könyörögtünk még vízért, de nem adtak. „Miért öntötték ki?" - mondták. Délben azért újra adtak. Ezt a litvánok mentették meg. Vagy tízen, szép szálas fiatalemberek körülállták a hordót, ütöttek, rúgtak, míg sorba nem rendeződtünk, s így mindenkinek jutott víz. Egyre hidegebb lett, észrevehető volt, hogy északra tartunk. Egyik reggel Prókai Pista nem tudott felkelni - ruhája a vagon oldalához fagyott. Jó két hetes utazás után megérkeztünk. Ebédet a vagonban kaptunk, utána kezdődött a kivagonírozás. A szállító őrség adott át a helyi őrségnek. A szokott procedúra, po pijaty, számlálás. Nagyon hamar sötétedett, ez az őröket idegesítette, mi pedig nagyon fáztunk. Úgy egy kilométeres menetelés után már teljes sötétben érkeztünk a lágerkapuhoz. Akkorra már tudtuk, hogy az 50l-es építkezés tranzit lágerébe (pereszilkára) érkeztünk, Kotlaszba. Amikor a kaput kinyitották és beszámoltak rajta (pontosan úgy, mint Lembergben), a sötét háttér mögött négy, lángcsóvákat kido­báló kémény fényeit láttuk. Körös-körül a kivilágított kerítés őrtor­nyokkal, ránk irányított géppuskákkal. Az első pillanatban azt hittem - s nem csak én -, hogy megsemmisítő táborba hoztak, s a krematóriumok felfűtve várják a transzportot. 1947-re már kellően ismertük a németországi haláltáborokat, elfogásunk óta elégszer a szemünkre vetették, mintha mi tettük volna, és bizony sokszor kívántak és ígértek nekünk hasonló sorsot. A második számolás előtt - mielőtt a belső sorompón beengedtek volna, az aggályunk bizonyossággá vált. Közölték ugyanis velünk, hogy fürdőbe me­gyünk. Ekkor éreztem igazi halálfélelmet. Amikor elítéltek, az oly érthetetlen és felfoghatatlan volt, hogy szinte el sem jutott a tudato­mig, hogy az valóság és végrehajtható lehet. Mindezek ellenére, bíztam és reménykedtem az igazamban. Most viszont tudtam, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents