Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

Gyakorlatilag ezzel az 1980 augusztusában íródott KGM-levéllel lehet lezártnak tekinteni a hét év utóhatását. A hét év jogalap nélküli fogság után még huszonhét évig kellett a családomnak és nekem viselni a „következményeket". Röviddel ezután egy tényleges rehabilitációval felérő meghívást kaptam egy újonnan alakuló kisvállalathoz, ahol a munkaviszonyom utolsó 5-6 évében végre már csak a munkámra figyelhettem, sem belső, sem külső piszkálások nem értek. Bizony, sokszor eszembe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha ilyen légkörben dolgozhattam volna le az előző 27 évet! Tudom, hogy a „mi lett volna ha..." kezdetű mondatoknak nincs sok értelmük. Ezért, ha csak ennyi lenne, feledhetővé válna. Hiszen végtére is túléltem. Elgáncsoltak, felálltam nem is egyszer, volt hozzá erőm, volt hozzá tartásom, de főképpen egy olyan családi hátterem, amely ehhez erőt adott. A legnehezebb időszakokban is éreztem, hogy ott áll mellettem feleségem, ott állnak lányaim. Nekem ez az elégtétel! De nem feledhető és nem bocsátható meg az, amit a családom volt kénytelen miattam elviselni. Édesanyám megbilincselését, szüleim aggodalmát, az Ő hét évüket, a feleségemmel, gyermekeimmel szembeni bizalmatlanságot és esetenkénti mellőzöttségüket sem megbocsátani nem lehet, sem elfeledni nem szabad! Nekünk, túlélőknek, erkölcsi kötelességünk, hogy ápoljuk az emlékeket, s ne engedjük meg, hogy a feledés homálya borítsa a borzalmakat! Emlékezzünk és emlékeztessünk, hogy hasonló e földön soha, senkivel ne fordulhasson elő. Emlékezzünk és emlékeztessünk, de legyen távol tőlünk a bosszú árnyéka is!