Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)
Epilógus Ennyi!... Akkor valóban azt reméltem, hogy életem közel hét évének története ezzel az „Ennyi"-vel lezárult. Reméltem, hogy az idő majd kitörli a kitörlendőket és megszépíti a megszépíthetőt. De csakhamar rájöttem, hogy a felejtést sikeresen akadályozzák. Az újrakezdés lehetőségét illetően nem voltak aggályaim, hiszen az elbocsátó igazoláson - melyet a bejelentkezésemkor a rendőrségen bevontak -, a következő szöveg állt: „Igazolom, hogy Bordi Imre a Szovjetunióból mint volt hadifogoly (!!) hazatért. Nevezett köteles 48 órán belül a lakóhelye szerint illetékes rendőrségen jelentkezni. Kérem a hatóságokat, hogy nevezettet hazautazásában és munkában történő elhelyezkedésében támogassák. Aláírás: Kormánybiztos. " Erre a segítőkészségre hivatkozva voltam én optimista, bár - mint korábban már említettem - Guszti bácsi információi és szüleim aggályai joggal gondolkodóba ejthettek volna. De akkor én telve voltam reménnyel. Szüleim szerették volna, ha otthon maradok. Édesapám tudta, hogy az iskolájában több orosz szakos tanári státusz nincs betöltve. Gondolta, hogy a majdnem anyanyelvi szintű orosz nyelvtudásomat hasznosítandó, lehetnék óraadó, s mellette megszerezném a szükséges főiskolai végzettséget, illetve képesítést. Engem ez az ötlet nem nagyon lelkesített, mert nem élt bennem nagy hajlam a pedagógusi pálya iránt (még emlékeztem milyen diák voltam én), ennek ellenére ráálltam, hogy szüleimet megnyugtassam. Beadtuk a kérelmet az igazgató elvtársnak, aki a jelentkezésem átvételekor már mint kollégát üdvözölt, s mondta, kb. egy hét múlva üzen, addigra a tanács illetékesének jóváhagyása megérkezik. Pár nap múlva édesapámmal közölte az igazgató, hogy visszajött a kérelmem, visszaadná édesapámnak. A kérelem piros ceruzával át volt húzva és keresztbe ráírva: ,£zó sem lehet róla! Mit képzelnek!" Én nem nagyon keseredtem el, de amikor édesapám, aki közel harminc évi békési tanítósága eredményeként mindenkit ismert, és mindenki ismerte, nap mint nap azzal jött haza, hogy ezzel is beszélt, azzal is beszélt, de
