Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

Persze előbb-utóbb az lett a vége, hogy robbantották az egész társaságot. Példamutatóan összetartottak, őszintén kívántuk, hogy ők is valamennyien hazatérhessenek. Ismét Lembergben, utazás a magyar határig. 1953 augusztus elejétől november 19-ig Augusztus első napjaiban érkeztünk Lembergbe. Több száz magyar várakozott már a láger területén. Az első nap összefutottam Bondár Gyulával, akitől még 1947-ben szakadtam el. Hat év után találkoztunk, s örömmel konstatáltuk, hogy túléltük. Megkezdődött az idegőrlő várakozás. Először azt mondták, hogy be kell várnunk a Kolimáról érkezőket, akik a legtávolabbról jönnek. Ők, mint az utolsó csapat augusztus végén érkeztek meg. Előbb szeptember 10-ét jelölték ki indulásunk időpontjának, majd szeptember 8-9-én közölték, hogy csak 20-án megyünk. Tizenkilencedikén közölték, hogy csak a hó végén, és így tovább. S bár különösebb okunk nem lehetett panaszra (persze csak az előzmények után!), borzasztóan nehezen viseltük a várakozást. Végtelen römicsatákkal, labdarúgó- és röplabda-mérkőzésekkel próbáltuk elterelni a figyelmünket az otthonról. Egyesek emléktárgyakat készítettek, volt aki a kapcájából díszpárnát hímzett, sőt még ökölvívó mérkőzést is szerveztek. Az egyik súlycsoport győztese Németh Jenő lett Tapolcáról. Volt filmvetítés is. Az „Állami Áruház" c. filmre emlékszem. Akkor láttam az első szinkronizált filmet. Nem én voltam az egyetlen. Utána hatalmas vita kerekedett, hogy Latabár tud-e oroszul, ugyanis a szinkron hangszínben és hanglejtésben is tökéletesnek tűnt. Szerveztek műkedvelő előadást is. Mindenki azzal lépett fel, amivel tudott. Nekünk fel sem tűnt, hogy nagyon sok orosz népdal és börtöndal hangzott el, - ezek a lágerek fő attrakciói voltak, természetesen oroszul. Egy csapat, akik Sztálingrád mellől jöttek, nagyon felháborodtak, mert nem értették. Mi meg azon csodálkoztunk, hogy miként élhettek anélkül, hogy megtanultak volna oroszul.