Hermann Róbert: A rendőrminiszter és a Zichy- gyémántok - Fejér Megyei Levéltár közleményei 17. (Székesfehérvár, 1994)

Összegzés

egyezés elutasításával, Madarász elmarasztalása pedig a kiegyezési politika visszamenőleges igazolásával. Ezt legegyértelműbben Kovács Lajos fogalmazta meg. „A békepárt a magyar forradalomban" című munkájában.

86 Ez a tényező a két világháború között nem működött. 1948, a kommunista hatalomátvétel után viszont ismét érvényesült. Az új uralkodó elit - elődeihez hasonlóan - 1848-49-ben megkereste a legitimációját biztosító személyeket és csoportokat, s választása a majdnem párttag Kossuthon és az internacionalista forradalmár Petőfin kívül a meglehetősen differenciálatlanul szemlélt és kezelt radikálisokra esett. Kossuthot, mint a gyakorlati politizálás megszemélyesítőjét, lehetett bírálni, de a tiszta elvi politikát képviselő radikálisok glóriát kaptak a fejük fölé, s bírálatuk - hasonlóan a szentekéhez lehetetlen volt. Az új, marxista történetírás tehát megelégedett azzal, hogy a Zichy-gyémántok ürügyén Madarász elleni eljárást konstruált és igaztalan politikai hajszának minősítse, s ne vizsgálja a vádak igazságtartalmát. Sőt, az aránytévesztés odáig ment, hogy a Madarászféle csoportnak a politikai vezetésből történt kiszorulását, március 24-i ajánlatuk Kossuth által történt visszautasítását a szabadságharc „bukásának" kezdeteként határozták meg, s e nézetek képviselőit az sem zavarta, hogy így a dicsőséges tavaszi hadjáratról szóló összefoglalás általában a szabadságharc hanyatlását és bukását taglaló részek kezdő fejezeteként szerepelt.

87 Ez a konstrukció aztán a szépirodalmi feldolgozásokban is éreztette hatását.

88 Azt egyetlen, a kérdés szisztematikus tárgyalására törekvő munka, Takács Ferenc „Két flamingó" című összefoglalója pedig inkább szakmai hiányosságok elrettentő gyűjteményének, mint a kérdés feldolgozásának tekinthető.

89 Csakhogy a történetírás feladata nem egykor élt személyiségek politikai indítékú mentegetése vagy kultuszának ápolása. S tudomásul kell vennünk, hogy az első magyar polgári demokratikus állam vezetői között nemcsak feddhetetlen és tévedhetetlen politikusok voltak, hanem olyanok is, akik pozíciójuk révén felmentve hitték magukat az egyéni tisztesség erkölcsi parancsainak betartása alól. Ahogy az a tényező is hosszabb távra szóló tanulságokat hordoz magában, hogy egy ilyen politikus megbuktatásában a maga nem mindig rokonszenves eszközeivel az éppen egy évvel korábban szabaddá lett sajtó játszott fontos szerepet.