Lánczos Kornél 1893-1993 - Megyei Levéltár közleményei 15. (Székesfehérvár 1989)
Lánczos Kornél: Einstein és a jövő
próbálkoznia. Meg vagyunk elégedve azzal, hogy bizonyos modelleket állítunk fel, ezek a modellek korlátolt erejűek, ezeket a modelleket időről időre korrigálni kell az újabb kísérleti eredmények alapján. Többre ma nem telik." Érdekes, hogy Einstein, aki a világ egyik legszerényebb embere volt, sok tudós szemében igen beképzelt embernek tűnik azért, mert egy ilyen programot egyáltalán megfogalmazott. Azt mondták, hogyan lehet feltételezni, hogy a mi véges eszünkkel meg tudjuk érteni a végső rejtélyeket, hogy be tudunk hatolni a természet végső titkaiba. Hogyan lehet ilyesmit még gondolni is? A mai fizika komplikált volta következtében a mai korban erre nincsen lehetőség. Ha ismerjük Einstein intellektuális fejlődését - és én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ezt évtizedeken keresztül meg tudtam figyelni - akkor az ember megérti, hogy Einstein fejlődése csak olyan lehetett, amilyen volt. Tulajdonképpen „minden, vagy semmi" volt itt az alapvető elv. Különben is, világrendszerre törekvő elgondolások a fizikában már Einstein előtt is felmerültek. Gondoljunk csak például Newtonra; 150 évvel Newton után a kiváló francia csillagász és matematikus, Laplace azt mondta, hogy milyen csodálatos és egészen egyedülálló sors jutott Newtonnak osztályrészül. Mert hiszen a világrendszer szerkezetét csak egyszer lehet felfedezni, és miután Newton ezt felfedezte, egy hasonló óriási felfedezés másodszor már nem lehetséges. Ha ma körülnézünk a fizikában a Newton-féle rendszerből csak nagyon kevés maradt meg. Ez egyáltalán nem kisebbíti azt a tényt, hogy Newton a maga idejében egészen elsőrangú elmélet felfedezője volt; még akkor sem, hogyha a mai fizika szemével nézve ez csak az első lépés volt egy sokkal nagyobbmérvű megismerés irányában. Érdekes egyébként, hogy Newton maga - aki nagyon megközelíthetetlen, erősen intravertált és a humortól messzeálló egyéniség volt, és aki a Leibnitz-ce\ való prioritási vitában egyáltalában nem játszott valami nobilis szerepet, - a saját tudományos érdemeit illetőleg rendkívül szerényen, éspedig őszintén szerényen nyilatkozott. Mikor az angol nemzet őt különlegesen nagy, az általa adható legmagasabb kitüntetésben részesítette, egy mondatban felelt, ami a szépségében és egyszerűségében páratlanul áll a világirodalomban. Ezt mondta: „Nem tudom, hogy mások hogyan gondolkoznak az én érdemeimről, de
