Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)
Vae victis! Az intézményesített megtorlás
mény volt ebben az időszakban. (Ezt az „óvintézkedést" - talán helyesebb lenne büntetési nemnek nevezni -, amelyet már a korábbi időszakokban is alkalmaztak, Magyarországon 1956. december 13-án vezették be, s 1960. április l-jén szüntették meg. Ezalatt mintegy 16-18 ezer (!) személyt zártak a táborokba.) Az internáltakat a hozzátartozók meghatározott módon, általában havonta látogathatták. Levelet, szerény élelmiszer- illetve tisztasági csomagot kaphattak, általában havonta egy-egy alkalommal. Ennek rendje többször változott, esetenként szigorították azt. Az utóbbi két elrettentő illetve megtorló intézkedés, amelyet csak politikai okokból alkalmaztak, a törvényességnek még a látszatát sem viselte magán, alkalmazásuk minden emberiességet nélkülözött. Nem előzte meg semmiféle bírósági eljárás, s amint azt még látni fogjuk, a párt- és rendőri vezetés bizonyos tagjainak kénye-kedve döntötte el, ki és mennyi időre kerül ki a társadalmi életből. Gyakori volt a fogvatartottak bántalmazása, akiknek az őrzését Kistarcsán még csak nem is rendőrök, hanem pufajkások és egykori görög partizánok látták el. Ez utóbbiak különösen hírhedtek voltak kegyetlenségükről. A tököli tábort elviselhetőbbnek tartották az internáltak, mivel ott fizikai munka végzésére volt legalább mód. Szabadulásuk előtt néhány nappal elkülönítették őket, így akadályozva meg, hogy a bent maradók hozzátartozóinak hírt vigyenek. Szabadulásukat követően jelentkezniük kellett a rendőrségen, s nem ritkán ez alkalommal ismét a fogdába kerültek. Az internálótáborba „beutaló" rendőrhatóság, a területileg illetékes pártbizottság (!) és a táborparancsnokság (amelynek egy-egy ügyész is a tagja volt) kapcsolatban volt egymással. Ezáltal mód volt arra, hogy a lefogott további sorsát is eldöntsék: szabadulásáról, visszatartásáról, újabb eljárás vagy rendőri felügyelet alá vonásáról is közösen határoztak. Gyakorta megtörtént, hogy az internálásból szabadult személyt a rendőrségen való jelentkezése alkalmával ismét őrizetbe vették, s új eljárást kezdeményeztek ellene. Az előzetes letartóztatás annyiban különbözött a fenti eljárásoktól, hogy a rendőri őrizetbe vétel alatt vagy annak lejártával a nyomozó írásbeli indítványa alapján a járási ügyész rendelhette csak el alapos indokkal, s időtartama egy hónapos volt. (A móri járási ügyekben gyakorta ezt két hónapban határozták meg.) Ezt lejárta után a megyei főügyész, újabb egy hónap elteltével pedig a legfőbb ügyész meghosszabbíthatta abban az esetben, ha a rendőrhatóság a nyomozás érdekeire hivatkozva azt alaposan megindokolta. Hogy a gyakorlatban ez hogy nézett ki, azt a már (és még) többször hivatkozott, elrettentő példaként értékelhető Halvachs-ügy esetében láthattuk. Az előzetes letartóztatás ideje alatt „rendes körülmények" között a terheltté 233 nyilvánított személy a területileg illetékes börtönben volt, s onnan vezették elő az ügyészi kihallgatásokra. Móron ebben az időben már nem volt börtön, az előzeteseket a megyei börtönbe kellett szállítani. Az abnormális helyzetet jellemzi, hogy ennek ellenére több ügyben az előzetesek is 233 A jogi nyelv a terhelt gyűjtőfogalom alatt érti a gyanúsítottat, a vádlottat és az elítéltet is. Az általunk tárgyalt események idején - amint látható - e tekintetben a jogalkalmazók következetlenül használták e kifejezést.
