Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)
Vae victis! Az intézményesített megtorlás
28-ára, arra a napra, amikor Klujber maga is részt vett az ottani nemzeti bizottság megválasztásán, sőt annak levezető elnöke volt. Nem intrikált, egyszerűen rendőr volt, az adott feladat pedig az volt, hogy ellenforradalmárokat keressen. Nem volt politikus alkat.) Cseterki felkapta a fejét a kérdésre, és sürgős jelentést kért arra vonatkozólag, hogy kitől kapott ilyen utasítást a körzeti rendőr, mert „ha így van, sürgősen le kell állítani, mert ez [ti. Klujber megfigyelése] nem történhet meg". Mező azonnal a járási titkár segítségére sietett, s megnyugtatta: „[...] a Vincze adott erre utasítást. Én majd behívom, és meg fogom beszélni a rendőrrel ezt a kérdést." A karhatalom feladatai március 15-e közeledtével megsokasodtak. Az addigra már „ellenforradalmi szempontból javarészt feltérképezett" falvakban összegyűjtötték az adott település kommunistáinak (azaz a „becsületes dolgozóknak") a feljelentései alapján a forradalom résztvevőit. Az eljárás célja az volt, hogy a MÚK jelszavával sokkolt pártközvéleményt - és önmagukat - megnyugtassák, nem lesz még egy „ellenforradalom", mert nem lesz, aki azt kirobbantaná. Ahhoz, hogy valakit begyűjtsenek néhány napra vagy hétre, elég volt egy-egy rosszindulatú megjegyzés. A feljelentés valóságtartalmát senki nem ellenőrizte, a lényeg a prevenció volt: megelőzni a „bajt". Nem volt még nyomaiban sem következetesség abban, hogy ki ellen irányuljanak a karhatalmi akciók. A korábbi rendőri és államvédelmi gyakorlat alapján jártak el. Elég volt valakire rámutatni: ez is hőzöngött, az is ezt vagy azt kiabálta, a kommunisták életére tört, nemzetőr volt, beválasztatta magát a nemzeti bizottságba, fegyverrel mászkált. A személyi bosszú sokkal inkább jelen volt a számonkérésben, mint a tényszerűség. A kommunisták a forradalom „maradványait" elsősorban a bányásztelepüléseken vélték fellelni, s elsősorban innen gyűjtötték be a delikvenseket, de eljutottak a járás többi falujába is. A gyakorlat többnyire az volt, hogy a teherautókon megérkező rendőrök, pufajkások a tanácselnöktől, a párttitkártól kapott friss, vagy már a korábbi „feltérképezés" alkalmával beszerzett információk alapján a célszemélyek lakásához hajtottak, s gyakorta már a helyszínen agyba-főbe verték, majd az illetőt teherkocsijukra ültetve magukkal vitték. Ha több helyre is kellett menniük, akkor a tanácsházára gyűjtötték be a már őrizetbe vetteket, s csak a kellő létszám összejöttét követően vitték magukkal Mórra. Volt rá eset, hogy a helyi kommunistákból szerveződött szabadcsapatok is elégtételt vettek állítólagos sérelmeikért. Isztiméren a forradalom idején hazajött sorkatonák jobbára kézigránátokat hoztak magukkal, de volt néhány automata fegyver is birtokukban. Ezeket a forradalom bukása után leadták a tanácsházán. A fegyvereket a helyi pufajkások - köztük volt a tanácselnök is - kaparintották meg később, s randalírozni kezdtek a faluban. Vagy hatan, nyolcan géppisztolyokkal rátörtek az egyik pincében mulatozó fiatalokra, s bekísérték őket a faluba. Szerencsére a tanácselnök nevelt fia, aki sorkatona, tizedes volt, értesítette a honvédséget, s így a fegyvereket a katonák elvitték. 219 219 Miillner Ottokár személyes közlése.
