Fejér Megyei Történeti Évkönyv 23. (Székesfehérvár, 1994)

Erdős Ferenc: Lovasberény

gek bírtak, mostis Az verebigeknek Attunk, az mel leveleket attunk volt tenektek az puszta felül, azokat visza hozatok az mi kezünkben; hanem azirt neheztelist ne tegietek, hogj verebiligeknek attunk, mert az Előt is birtak, amirul nem tehetnek azért attunk nikic. Ez az mi Czimeres levelünket peczitunkel megh Erősitetunk, hogj azmi levelünket mingiart visza hozatok, hanem hoztok mingiart, mas hyron (híren, azaz: másik levél által) behozatunk beneteket és az Verebi hatara az marhat ne boczasatok, migh megh aratiak és megh Kasza(lják)."

18 A XVII. század második felében meg-megújuló határviták tartós megtelepedést bizonyítanak. Az 1637. évi benépesítés a lakosság gazdasági erejének megerősödését eredményezte. A szomszédos településekkel - Veréb, Pákozd - szembeni ellenségeskedés nemcsak a falu határának birtoklását, hanem a mezőgazdasági művelés alá vont területek mind jelentősebb kiterjesztését tette lehetővé. Az erdők, a szántók és kaszálók védelme a népesség életerejét bizonyította. Kialakultak a helyi közigazgatás elemei, a források arra utalnak, hogy a falu élén bíró állt, aki az esküdtek bevonásával látta el feladatait. A török és magyar földesuraknak fizetett adók és szolgáltatások menynyiségéről egy, a XVII. század végéről fennmaradt összeírás tudósít: a török császárnak évente 75 Ft adót, a székesfehérvári török városparancsnoknak, aki védelmezte, „őriztette" a települést, telkenként a bírságpénzek és a robotszolgáltatások mellett 1 Ft adót fizettek. A magyar földesúrnak 90 Ft éves cenzuson felül egy pár csizmát - 4 Ft értékben - adtak, és a rétek kaszálásakor 1 hétre 3 kaszást biztosítottak. (A magyar földesúrral kötött szerződést 1694-ben is őrizte a falu bírája.)

19 Lovasberénynek a Tolna megyei Bikácsról érkezett lakosai - egy emberöltő alatt - az elpusztásodott településből gazdasági szempontból is fejlődő települést hoztak létre. A fejlődés ütemét a XVII. század utolsó évtizedeiben kibontakozó törökellenes felszabadító háború törte meg. 1690-ben arról panaszkodott a lakosság, hogy az elmúlt nyolc év alatt (tehát 1683tól) javaik nagyobb részét elveszítették, a különböző népek és rablók prédája lett a település. A legjelentősebb pusztulást az okozta, hogy háromszor menekültek el, s amikor visszatértek, lerombolt házakat találtak. Az időközben szerzett javaikat a fel-alá járó német katonák élték fel. Tekintettel sanyarú helyzetükre a tized beszolgáltatási kötelezettség csökkentését kérték.

20