Fejér Megyei Történeti Évkönyv 21. (Székesfehérvár, 1990)

Farkas Gábor: Sárkeresztúr

vagyunk, így ellent nem állhatunk. Szólnék, ha szólhatnék, de nyelvem nem engedi.'" A hatóság a temetési közönségből öt embert kérdezett meg a református pap kijelentéseiről, akik egyöntetűen vallották, hogy a szöveg szó szerint így hangzott el. 1770-ben a református tanító, Betyár István 40 tanulót oktatott. 1771-ben a tanító házát hozatta rendbe a közösség, mivel az teljesen romos állapotba került. 1773-ban a református lakosság képviselői a templom bővítésére kértek engedélyt, mivel az elmúlt évtizedekben a reformátusok száma gyarapodott, így az oratórium már nem tudta befogadni őket. A vármegye ekkor a kórus megépítésére adott engedélyt. A lakosság gyarapodását jelezte az is, hogy a tankötelesek száma 1733-ban 83 fő volt. Persze a tanköteleseknek csak egy része járt iskolába ebben az esztendőben. A József kori összeírás szerint Sárkeresztúron 187 házban 268 család élt, 1412 fővel. Ebből a nemesség száma 142. A katolikus lakosság száma csak töredéke a reformátusoknak. 1736-ban 120 főt írtak össze. Terv született egy katolikus templom felépítésére is, csakhogy ehhez elég kevés anyagi erőt lehetett volna ekkor még összpontosítani. Templom építésére csak Sellyei Nagy Ignácnak az anyagi hozzájárulásával lehetett hozzákezdeni, és az 1787-ben épült fel. 1736-tól kezdve azonban a kérdést napirenden tartották, és bizonyos szervezeti intézkedéseket is foganatosítottak. Acsády Ádám veszprémi püspök szerint plébánia építésére is lehetőség nyílna, ha a helyi és a környék birtokosai anyagi erővel hozzájárulnak. A környék birtokosai közül az abai Fördős és a Fiáth családok segítségére számítottak volna, helyben pedig a fehérvári prépost és Liptay Ferenc földesúr támogatása jöhetett szóba. Ekkor, 1736-ban Sárkeresztúron kívül Abán 30, Szentágotán és a pusztákon 78 katolikus élt." 1745-ben a fehérvári prépost vendégfogadójában rendeztek be kápolnát, ahol a fehérvári ferences szerzetes rend tagjai tartották az istentiszteleteket. Melyben katolikus kántortanító volt: Kántor Miklós, aki egyben csizmadiamesterséget is űzött. A tanítónak javadalmat az uradalom nem adott, de felmentették a földesúri terhek alól. Amikor ferences pap nem volt jelen, a tanító maga végezte az imádságokat. 1757-ben a tanítót az uradalom elmozdította állásából, s a keresztúri katolikusok a vármegyéhez fordultak, hogy tegyék számukra lehetővé tanító felfogadását.

9 1784-ben Sárkeresztúr káplánságként működött, és hozzátartozott még Szentágota, Alsó- és Felsőtöbörzsök, valamint Körtvélyes. A katolikus lakosság ekkor 325 fő volt. A káplánságnak helyben földjárandósága volt: két fél telket művelt, de ebből az egyik úrbéres jellegű volt. A káplánság kegyura a Vásárhelyi Nagy- és a Posgay-család volt. A káplánság az abai misszióhoz tartozott. Abán ugyanis időközben felépült a templom és a plébánia is. Á legnagyobb birtokos Sárkeresztúron a fehérvári prépost volt. Bár a birtokot a prépost visszakapta az újraszerzeményezési bizottságtól, mégis annak megtartásáért állandó küzdelmet kellett vívnia. Az első prépost a török hódoltság megszűnte után Miller Ferenc volt, aki szinte csak hivatalát tudta elfoglalni, mivel utóda, Barnábeisz Félix már 1692-ben megérkezett. Barnabeisz jogaiban, — közte a keresztúri uradalom birtok jogainak érvényesítésében is, — erősen korlátozva volt, és így csak utódá-