Fejér Megyei Történeti Évkönyv 21. (Székesfehérvár, 1990)
Farkas Gábor: Mány
voltak, egyrészt azért is mert ezzel földterületük gyarapodott, másrészt pedig a kivágott fa felét megkapták. Az 1750-es évek elejétől — az úrbéres földek után megszaporodott terhek miatt, — kezdett az elégedetlenség szélesedni Mányon. Ezt a földesurak azzal próbálták levezetni, hogy újabb szerződéseket kötöttek a jobbágysággal, amelyet azok általában megnyugvással is fogadtak. Csak később derült ki, hogy az új szerződés több terhet rakott a jobbágyságra, mint amennyit az előző tartalmazott. 1766-ban ismét módosították azt a kontaktust, amely szerint lényegében 20 év óta szolgáltak, de azt már 1749-ben és 1755-ben, majd 1763-ban — tehát már három alkalommal — kiegészítettek. Az 1766. július 11-én kötött szerződésmódosítás lényege az volt, hogy az eddig kevésbé ismert szőlőmunkákat velük végeztették el, és a női munkaerőt kastélyszolgálatra rendelték. Ezt a szerződést Batthyány József kalocsai érsekkel, mint a bicskei— mányi uradalom tulajdonosával kötötték. A kalocsai érsek a birtokot Batthyány Lajostól vette át, és igen intenzíven kezdte meg az uradalom átszervezését. Lényegében nevéhez fűződik a bicskei—mányi uradalom házi kezelésbe vétele, a majorsági gazdálkodás mind nagyobb területre való kiterjesztése. A fokozódó földesúri követelések is ekkor kezdték egyre súlyosabban éreztetni hatásukat, bár már a nádor, Battyány Lajos) földesurasága alatt is elégedetlenkedő hangok hangzanak el Mányon. Akkor azonban olyan kérdések állottak az előtérben, melyek a hegyvidékeken és azok környékén települt falvakban általánosak voltak, sőt sok esetben az egész ország paraszti lakosságára jellemzőek. Például évente visszatérő panasza volt a mányiaknak, hogy nincs malmuk, s ezért Csabdiba, Bicskére, Szentgyörgyre, Vértre, sőt Esztergomba, Tokodra, Újfalura és Érdre viszik gabonájukat őröltetni. Ezek az utak néha négy-öt napot is igénybe vesznek. Ugyancsak általánosan jellemző és Mányon 50 éve fennforgó kérdés az, hogy kicsi a legelőterület. Ebben az időben a legelők rendkívül fontosak, mert téli takarmányként szinte kizárólag csak a szénát ismerik. Ezért folyik szinte vérre menő küzdelem a földesurakkal, de a szomszéd helységekkel is a legelőterületekért. Ahogy az idő engedte a szarvasmarhát azonnal a legelőkre, erdőkre hajtották, s azok nem egyszer a telepített erdők facsemetéiben tettek kárt. A mányi csordát is az erdőkben járatták, de a szomszédos helységektől bérelt legelőterületeken tartották kora tavasztól — késő őszig, (amíg a hó le nem esett) — a ridegmarhákat. Ez a bérlet nem volt drága, ha azt tekintjük, hogy a legeltetési szezon alatt darabonként 1 forintot fizettek a mányiak. A szénatermés viszont sohasem volt elegendő a jobbágyok állatainak. 1759-ben az uradalmi mérnök a szántóföldeket minden jobbágynak kimérte, de a réteket •— éppen gyenge minőségük miatt — továbbra is évente maguk között újraosztották. Míg a féltelkes jobbágy 39 és fél pozsonyi mérő nagyságú szántóföldet kapott, addig ehhez a telekrészhez csak két szekér szénát termő rétet tudtak adni. A rétek összterjedelme is kevés; 158 szekér széna termett itt általában, ami az állatállomány ellátásához nem volt elegendő.
