Fejér Megyei Történeti Évkönyv 19. (Székesfehérvár, 1989)
Tanulmányok - Források a székesfehérvári szandzsák történetéhez 1543 – 1688 - Vass Előd: A török uralom kiépítése Székesfehérvárott - Szandzsákbégek, szpáhik és janicsárok Székesfehérvárott
A 3. táblázatban bemutatott lovaskatonák (dzsebellük) számának kiszámíthatóságát a török rendelkezések egy főre eső 5000 akcse összege helyett az 1570. évi idzsmál defter legkisebb egy főre jutó 3000 akcse összegét vettük számításba. Ha azonban csupán a szpáhikra eső adó jövedelmek kategóriáit nézzük meg, a következő megoszlást figyelhetjük meg: 4. táblázat: A székesfehérvári szandzsák timár-javadalombirtokos szpáhi lovasságának 1570. évi adójövedelem megoszlásai Adój övedelmek kategóriái: 10—20 000 8—10 000 6—8000 6—3000 szpáhik száma: 14 fő 40 fő 70 fő 17 fő A 4. táblázat feldolgozásában a székesfehérvári szandzsák szpáhi lovasságának mintegy fele 6—8000 akcse közé eső adójövedelemmel rendelkezett. A 10 és 20 ezer akcse jövedelmű kategóriába csak 10%-a, a 8—10 ezer akcse közötti bevétellel 30%-a, és a 6—3000 akcse évi jövedelmű javadalommal szintén 10%-a élt. A székesfehérvári szandzsák szpáhi javadalombirtokosai együtt testületté szerveződtek (ebna-i sipahiyan) és maguknak elöljárókat választottak. Első tisztségviselőjük az alajbég volt, akit képviselőjükként választottak meg. Az alajbég az oszmán-török katonai polgári közigazgatásban közvetlenül a szandzsákbég alá tartozott. Az alajbég katonai tisztségviselőnek számított, és az önálló zeamet-javadalombirtokából élt, s így általában a nagyobb, 20 ezer akcsén felüli javadalommal rendelkező zaimok egyikét választották a szpáhik meg elöljárójukká. A tímárjavadalomból élő szpáhik következő kisebb tisztségviselői, a szubasi és a cseribasi voltak. A szubasi tisztsége, valamilyen hadbírói szerepkör ellátására terjedt ki. Azonban rendészeti illetősége a székhely városok városnegyedeire is kiterjedt. Székesfehérvár minden városnegyedének, (törökül mahalléjának) egy-egy szubasiia a közrend és az állami rendeletek végrehajtójaként működött. A cseribasik Székesfehérvárott élő szpáhik megszervezett lovascsapatait, (törökül ódáit) vezették, s riadó idején a csapatok felkészülését irányították. A cseribasik egészítették ki a kívánt létszámra az egyes csapatokat a Székesfehérvárott élő tartalékseregből, akik vagy a szandzsákbégek udvarnépéhez vagy a szpáhi csapatokhoz szegődtek el. Ezeket daliáknak (mulászimoknak) egyaránt nevezték, céljuk timár-javadalombirtok megszerzése volt. Kérvényeik elbírálásra a szandzsákbégekhez kerültek, de vitézségük elbírálására már előtte részt vettek a harcokban, mint kisegítőkatonák. Az elhunyt teljes jogú „státussal" rendelkező szpáhi helyét az „ebna-i szapahijan" — fenti tisztségviselőinek kollektív tanácskozásán meghozott személyes javaslatok alapján — terjesztették fel a szandzsákbégnek, majd onnan a tartományi kormányzóhoz, a budai pasához, aki a kérvényt a ráírt ajánlással Isztambulba, a birodalmi tanács (divan-i hümayun) hivatalába továbbította. A kérvény szövegét átmásolták a szultán nevében kiadott adománylevélbe. A szultáni adománylevél, (törökül beratneme) szövegét viszont bemásolták egyfajta jegyzőkönyvbe, amit törökül „ruznámcsénak" hívtak. A székesfehérvári szandzsák ruznámcséjának egy részletét 1587. évből szó szerinti fordításban (Fekete Lajos fordítása alapján) közöljük/ 0
