Kállay István: Fehérvár regimentuma 1688-1849. A város mindennapjai - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 18. (Székesfehérvár, 1988)

Társadalom - Polgárok , lakosok

szabadbattyáni, 1806-ban egy mohai lakos. Ugyanebben az évben egy bécsi lakos kapott befogadási nyilatkozatot Fehérvártól: ha a bécsi tanácstól elbocsátó levelet hoz, letelepedhet a városban.

90 1810-ben hirdették ki a városban a helytartótanács leiratát: „Ha van valaki, aki az elmúlt háborúban elhagyottá vált jobbágy telekre akar települni, jelentkezzen Komárom megyénél."

97 Támogatta a város — és a felsőbb hatóságok is — az elbocsátott katonák letelepedését. 1737-ben pl. a J dg er-ezredből, 1747-ben a Darmtstadti lovasezredből való katona kapott erre engedélyt. Számuk természetesen a háborúk után emelkedett. 1812-ben a helybeli katonai élelmezési raktárban 20 hónapig szolgált katona kért letelepedési engedélyt. A város attól tette függővé, ha a lichtensteini hercegségben levő uradalomból elbocsátó levelet hoz. Addig is kapott bizonyítványt arról, hogy felveszik a városba. 1826-ban egy elbocsátott katona —< aki jámbor magaviseletéről tanúlevelet hozott és 1916 forintot örökölt — nemcsak a letelepedésre, hanem az aprólékos kereskedésre is engedélyt kapott.

98 Az iparosok és a kereskedők letelepedésének engedélyezésénél a tanács mindig azt tartotta szem előtt, hogy az illető szakmára szüksége van-e a városnak? így vett fel 1737-ben egy fésűkészítőt; a következő évben egy kalapost (aki a helybeli kalapos özvegyét vette el), 1752-ben egy kötélgyártót, 1772-ben egy kőfaragót („mivel a városban nincs"); 1788-ban egy puskaművest („mivel csak egy van a városban"); 1807-ben egy kútmestert: 1808-ban egy péket; a következő évben két arany- és ezüstművest; 1817-ben egy (addig Agárdon szolgált) juhászt; 1826-ban egy orgonakészítőt és 1836-ban egy lábtyű-kötőt („mivel a mesterség napról napra fogy").

99 1792-ben egy személy az incolatussal együtt a szatócsjogot is megkapta. 1816-ban Schönnagel József nemcsak a letelepedésre, hanem a sóárulásra is engedélyt kért. Az előbbit megkapta, az utóbbit a pozsonyi kamara határozatától tette függővé a magistratus. 1824-ben Kiszling Máté kocsmájának a bérlője kapott letelepedési engedélyt. 1830-ban egy szabadságolt katona ,azzal az indokkal telepedhetett le a városban, hogy ,,a rongyszedésből meg tud élni és az adóját is fizetni fogja". 1831-ben tanácsi határozat tiltotta meg, hogy bárki csaplárosokat a házába fogadjon, tanácsi letelepedési engedély nélkül. 1836-ban a csehországi születésű Mrazek József nyert incolatust, mivel „hazájából elbocsátó levelet hozott és megvette özvegy Veidl Istvánné szekereit, lovait és a Pestre való fuvarozást űzni akarja."

100 Nem kapta meg ezzel szemben 1746-ban a letelepedést egy móri pék (..mert van elég pék a városban"); 1749-ben egy aranyművesiegény („mivel két aranyműves elég a városban"); 1754-ben egy cinöntő („idegen öntőket nem tűrnek meg/a városban"); 1772-ben egy magyar vargalegényt („mivel a magyar vargák elégségesen megszaporodtak") és 1788ban egy fodrászlegényt („elég a két fodrászmester"). 1830-ban egy szappanoslegényt elutasítottak ugyan, de azzal bíztatták, hogy addig várjon, amíg „a városban a szappanosokra nézve üresedés lesz". 1834-ben egy cukorsütemény-készítő csak azzal a feltétellel kapott incolatust ha a városban lakik, de ha elmegy, maga helyett másik cukrászt állít.

101