Kállay István: Fehérvár regimentuma 1688-1849. A város mindennapjai - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 18. (Székesfehérvár, 1988)
A város vezetése - Kereskedelem
1805-ben Stagl Ferenc polgár és bádogosmester kért engedélyt a tanácstól sólerakat létesítésére és sóárulásra. Ehhez vagyoni bizonyítványra volt szüksége. A tanácsi elintézés: „A sóárulási jog adása nem a tanács hatásköre, de a többi polgárhoz hasonlóan ő is részesül a közös sókereskedésben". A vagyoni bizonyítványt megkapta. 80 Ugyanebben az éven került sor a sóraktár bérleti árverésére. Az árverezők között látjuk Székely Lajost, Eder József szószólót, Stagl Ferencet, T J éri Simont, Rauch Ferencet és Axentiovits Jánost. A kikiáltási ár 46 forint volt; a legtöbbet ígérő Stagl Ferenc 166 forintért kapta meg. Az árverésen alulmaradt Székely erre bizonyítványt kért a várostól, hogy ,,a közönséget elegendő sóval látja el és megfelelő mértéket használ". A kamara a bérleti szerződést azzal a megjegyzéssel hagyta jóvá, hogy —j felmerülő vita esetén —* a bérlő aláveti magát a kamara döntésének. A szerződés egy példányát a városi számvevő, egyet a bérlő és egyet a kamarási hivatal kapott/' Az ügy ezzel nem zárult le: hamarosan több városi polgár panaszt tett Stagl ellen, hogy nem a maga, hanem egy budai polgár számára bérelte ki a sóraktárat. „Ez az ember nem sókereskedő, így a város tiltsa meg neki a kereskedést". A tanács ezt nem látta bizonyítottnak; nem hogy megtiltotta volna a kereskedést, hanem egy második bolt nyitását is engedélyezte. Ebben az évben volt Székely Lajosnak egy szállásügye, amelyből kiderül, hogy „zsellérként (inquilinus)" volt bejegyezve. 88 1807-ben Boros Imre főbíró, a város országgyűlési követe, küldte meg a tanácsnak a sóárra és a só jövedékre vonatkozó királyi határozatot. Az elintézés: „Tudomásul vétel mellett felolvastatik". 89 1808-ban árverezték újra a sóraktár bérletét. Ezúttal Székely ügyesebb volt: 168 forintért ő kapta meg. Három év múlva, 1811-ben, az újabb árverésen már özvegye — mint fő-sóeladó — szerepelt, illetve kapta meg 201 forintért a bérletet. 90 1811-ben kevés volt a só a városban, ezért a tanács beidézte és szigorúan figyelmeztette a sóárusító kiskereskedőket, hogy tartsanak elég sót. A magyar kamara egyúttal utasította a földvári sóhivatalt, hogy hetente 80 mázsa sót adjon ki nekik, „azzal a feltétellel, hogy ezt csak kicsiben,! házi szükségletre adhatják el, nem nagyban (vagyis egészben)". 91 A sóspekuláció megelőzésére a tanácsnak negyedévenként jelentenie kellett, hogy kik foglalkoznak sóeladással. A kereskedőket a kapitány irattá össze. 181'2-ben a városban egy font kősó ára 8 krajcár, az őrölté 9 krajcár volt. Nem sikerült a kereskedőknek az a próbálkozása, hogy az árat 30 krajcárra emeljék fel. Ennek megakadályozására, uralkodói rendelettel, többször szabályozták a só mázsánkénti árát. 93 A két legérdekesebb szabályozás 1815-ből és 1816-ból való. Július 15-én kelt a tárnokmesternek az uralkodói parancsot kísérő levele, amely szerint „a kincstár mostani felette számos költségei pótlására a sóárat (a kő- és főtt só mázsáját) 2 forinttal felemeli". A tanács — amely ezt „jobbágyi alázatossággal vette tudomásul" — a levelet csak augusztus l-jén bontathatta és hirdethette ki. Hasonló volt az eljárás a következő évben: akkor a nádor novemberben írott levelét — amely
