Fejér Megyei Történeti Évkönyv 15. (Székesfehérvár, 1981)

Községtörténeti tanulmányok - Lakatos Ernő: Diósd

tele nem sikerült, mert itt szomszédként Jánost és Miklóst jelölik meg.) Majd pedig megkapta Tatár György által lakott jobbágy telket, amelynek szomszédai nyugatról Szeges Pál és Kulcsár Márton, keletről Benedek gyógyszerész; megkapta még Albert-féle jobbágy telket, Serény Benedek elhagyott telke mellett és András jobbágy szomszédságában Kwruthws Mátyás jobbágy telkét, amelynek szomszédja Benedek András és a plébános háza mellett található. Ezenkívül megkapta a lakott kőházat vagy kastélyt, a Szt. Szabina templomot és a kastély közelében levő Szt. Bertalan templomot. Összesen Diódon és Ebenen tíz lakott és két elhagyott jobbágytelek került Katalin asszony birtokába, nem számítva a pusztákat és a templomokat. Az utóbbiakból úgy sem volt jövedelme, legfeljebb jogokat gyakorolhatott a plébánosi installációknál. Felmerülhet a kérdés: végeredményben mekkora lehetett Diód? Erre pontos feleletet nem tudunk adni. Ha az egy időben szereplő birtokosokat számbavesszük, akkor számolnunk kell a népes Diódy nemzetséggel, továbbá a gyakran említett Katalin asszony családjával és háza népével, valamint az említett jobbágyokkal. Szétszórt település lehetett, amely lényegesen különbözött a mai településtől. A népességbecslésnél támpontul szolgál a két templom, ezek befogadóképessége nem lehetett nagy, legfeljebb száz fő. Családok alapján számolva legalább húsz, legfeljebb negyven család élhetett ekkor (XIV. sz.) itt. Családonként nagycsaládokról van itt szó, amelyben több generáció és több felnőtt testvér családjával is együtt élt — minimálisan hat-nyolc, maximálisan tíz-tizenöt fővel számolhatunk. Végeredményben a lakosság száma 200 és 400 fő között ingadozhatott. Figyelembe kell vennünk a korban gyakran fellépő járványokat, továbbá azt a körülményt is, hogy a földesúri kizsákmányolás több jobbágyot — mint láttuk — telke elhagyására kény szeritett. Ez a népességszám általában megfelel egy középkori magyar falu átlagos nagyságának, hiszen pusztákkal, kastéllyal, két templommal rendelkezett és területe a Dunáig terjedt. A mai ember számára talán a legizgalmasabb kérdés: hol lehetett, a híres, sokszor emlegetett kőkastély, a castellum lapideum? A diódi várkastély — mi így nevezzük — feltűnt már a törököknek is. ök Köpekhiszarnak (magyarul Kutyavárnak) nevezték el a négyszögű kastélyt, ahol Tholdalagi Mihály erdélyi követ szerint — aki erre járt 1627-ben — a régi magyar királyok peczéreket és ebeket tartottak.

43 Nyilván a törököktől származik ez a mese, tőlük átvették az érdi rácok, Diód ekkor lakatlan volt, és így kerülhetett ez az itteni később betelepült népek köztudatába és onnét a történeti irodalom is átvette.

44 A helyes megoldásra Bártfai tapintott először, ő az utóbb Kutyavárnak elnevezett romokat azonosította a Zsigmond-kori kastéllyal.

45 Legutóbb ezt a kérdést végleg eldöntötte régészeti és okleveles adatok alapján Torma István régész, aki az elpusztult települések és elfelejtett helynevek azonosítását hitelt érdemlően is elvégezte.

46 Torma szerint az ún. Kutyavár megfelel a diódi castellumnak, ettől nem messze kissé délkeleti irányban pedig a Szent Bertalan templom romjait kereshetjük. E kis kitérő után térjünk vissza Zsigmond korába. Ekkor már sűrűn keletkeztek és maradtak fenn oklevelek és ezek hosszú sora bizonyítja a főúri hatalmaskodások meg nem szűnő voltát. Nevezetesen egy királyi adományt esetenkint több ízben kellett megerősíteni, a peres eljárások szinte vég nélkül folytak. Nem lehet csodálni, hogy ilyen körülmények