Fejér Megyei Történeti Évkönyv 15. (Székesfehérvár, 1981)

Községtörténeti tanulmányok - Degré Alajos: Csősz

Székesfehérvár eleste (1543) után Csőszt a palotai várhoz csatolták az ottani vitézek ellátására. Jövedelmét 1559-ben Megyanszky János húz­ta. 17 Ez a jövedelem azonban nem volt nagy. A faluban ugyan 4 egésztel­kes jobbágy és két zsellér élt (2 telek pusztán állott), de a földeket már nem művelték, Szentgyörgy (április 24.) és Szentmárton (november 11.) napján adtak 50—50 dénár centust, húsvétkor 2 tojást és 2 kalácsot, vala­mint tizedet a disznókból is. 18 Az alacsony szolgáltatás érthető, hisz' a te­rület felett a török volt az úr, és szintén szedett szolgáltatást. Ezt követő­leg azonban a falu elpusztult. Pusztulásának pontos idejét nem tudjuk, de 1647-ben már lakatlan puszta. Ekkor kapta nádori adományul nemes Sza­bó, más néven Vörös György. A birtokbaiktatás is lezajlott, persze, nem a helyszínen, ahol a török volt az úr, hanem a győri káptalannál. 19 Szabó György nyilván soha nem lépett tényleg birtokba, legfeljebb a pusztát tényleg használó szomszéd falubeliektől szedett valami bért. Az 1664-ben kelt végrendeletében a pusztát a Csiszár és a Vörös famíliára hagyta. 20 Csiszár Gergely, Vörös György és Vörös András pedig már a következő évben eladták az egész pusztát 45 birodalmi tallérért Márkus Péternek, feleségének, Bagoly Erzsébetnek, valamint gyermekeiknek, Márkus Ger­gelynek, Jánosnak, Péternek, Zsuzsának, Ilonának és Katalinnak, és Már­kus Péter fivérének, Mihálynak. A vételár, ahhoz képest, hogy az, eladott pusztán a török volt az úr, elég borsos, hisz' a puszta birtoklása fontos jo­got jelentett ugyan, de jövedelmet alig. A veszprémi káptalan által a szer­ződésről kiállított fassionális levél Márkus Pétert providusnak címzi, ami azt valószínűsíti, hogy akkor maga sem tartotta magát nemesnek. 21 A káp­talan jegyzőkönyve kifejezetten is jobbágynak nevezi. 22 1680-ban a puszta már némi jövedelmet hajtott. Ekkor a táciak bérelték, kilencedet fizettek és minden szénaboglya után 25 dénárt. 23 1694-ben — már Fehérvár felszabadítása után, mikor a puszta leg­alább jövedelem reményével kecsegtetett, Márkus Péter fia, Gergely, nádori mandátumot (parancslevelet) szerzett a maga, továbbá Márkus János, Izsák, és Márkus István özvegye javára, melynek alapján beiktat­ták Csősz puszta birtokába. Ez a nádori utasítás elvileg nem segített vol­na Márkuson, hisz' a nádor csak nemes ember részére adományozhatott, így nyilván nádori hozzájárulást is csak nemes ember részére adhatott. Márkust azonban a mandátumban már nobilisnak írták. Ügy látszik, 30 évi birtoklás alatt, amiből alig néhány éve volt tényleges birtokos, a kör­nyezet elfogadta őt nemesnek. A beiktatás ellen azonban 1695-ben tilta­kozott Vörös Gergely, a fehérvári főbíró (judex primarius), aki az eladó Vörös György fia volt, továbbá Zichy Imre és István nevében gazdatiszt­jük, (provisor) Salai Demeter. 24 Vörös Gergely tiltakozásának megalapo­zására tanúvallomásokat mutatott be. Ezek szerint apja, Vörös István ne­mes ember volt, előbb Veszprémben castellanus, azaz porkoláb, onnan 1679 táján költözött Fehérvárra, és így lett ő ott főbíró a város felszabadu­lásakor. Apjának 3 testvére volt, András, György és Mihály. Atyai nagy­apja Vörös, másként Szabó Gergely, is nemes ember volt, részben pénzért vásárolta Csősz pusztát, részben szolgálatáért kapta a Körtvélyesi család­tól. Arra már pontos adata nem volt, csupán egy beszélgetésre hivatkozott, mely szerint apja nem eladta, csupán zálogba adta a pusztát 60 Ft-ért. 25 Minthogy a tiltakozó nem volt birtokban, neki kellett volna pert indítani Márkusék beiktatásának hatálytalanítására, ez azonban nem történt meg,

Next

/
Thumbnails
Contents