Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Erdős Ferenc: A polgári forradalom és szabadságharc története Fejér megyében 1848 – 1849

nek kifejezője volt, az emberöltők óta tartó küzdelem a földért, az úrbéres osztályhelyzet eléréséért újból és újból megfogalmazódott. Az utolsó rendi országgyűlésen megalkotott törvények — különösen a IX. tc. — az elégedetlenség láncolatát váltották ki Móron is. A majorsági jobbágyok, zsellérek, üres kézzel, föld nélkül maradtak. Antagonisztikus ellentmondásként a volt úrbéres jobbágyok birtokába 2160 hold szántóföld került, míg az uradalom földesurainak tulajdonában 4892 hold szántó maradt. Az allódiumhoz tartozó szőlőterület 1390 hold volt. A szántóterület mintegy 69%-a továbbra is a „százszor szent" majorsági birtokot alkotta, s így érthető, hogy a nemzetőrség szervezése során a móriak közül többen is kijelentették: mindaddig nem engedik magukat összeírni, míg „jogtalanul" elvett földjeiket a földesurak vissza nem adják. A mezőváros nemzetőrsége feladatát — a rend és a fegyelem biztosítását — nem tudta betölteni, de nem is tölthette be, mert tagjainak érdeke a hűbéri maradványok teljes fölszámolásával esett egybe. Ezt bizonyítja a móriak áprilisoan kezdődő s májusban kiteljesedő mozgalma is, amely a megyei parasztmozgalmak egyik legjelentősebbike volt. Április 24-én négy móri lakos az állatokat a tilos vágásba hajtotta, az uradalom vadászai elfogták és megzálogolták a tilosban legeitetőket. A vadászok fellépésére szőlőkarókkal, vasvillákkal felfegyverkezve — nagy tömeg kíséretében — válaszoltak, s a zálog visszaadására kényszerítették a jágerokat. A húsvét másnapján lezajlott események a parasztok megmozdulásának nyitányát jelentették. A megyei bizottmány május 2-án értesült az erdőpusztításról, a legeltetésről és a lakosság vadászatáról. A törvényhatóság a járási főszolgabírót és két esküdtet azonnal a helyszínre rendelt azzal a feladattal, hogy mielőbb állítsák helyre a rendet s győzzék meg a népet tettük helytelen és büntetendő voltáról. A deputáció erőfeszítéseit a forrongó lakosság figyelemre sem méltatta, sőt a megye képviselői a mezővárost sietve el is hagyták, mert az egybehívottak körében nagyfokú ellenállást tapasztaltak; küldetésük tehát eredménytelennek bizonyult. Stajerer Márton utasítására a kondás a marhákat a tilos vágásba hajtotta, a földesurak tudta és engedélye nélkül az évenként felszabadítani szokott legelőt két társával együtt „kicégerezte". Vajaipuszta lakói is csatlakoztak a móriakhoz. A helyi parasztmozgalom szervezett voltára utalnak a tények is: csoportosan jártak az erdőbe és rakták meg fával szekereiket, sőt a szomszédos helységeket is földesuraik elleni föllépésre ösztönözték. Egy móri lakos még a Keresztesen lakó atyafiát is „meghívta" az uradalom erdejébe; megrakott szekereikkel a vadászok elfogták őket. Ilyen viszonyok között szinte természetes, hogy a három tagú megyei küldöttség képtelen volt a móriakat „megfékezni, jó rendre téríteni", különösen akkor, amikor a mozgalomban résztvevők száma meghaladta a 600 főt.'

0 Az áprilisban kezdődő, majd egyre inkább kiterebélyesedő mozgalomról — amely tiltakozás volt a faizás, a szűkös legelőterület ellen — a megye első alispánja az alábbi jelentést küldte a belügyminiszternek: „A sármelléki felső járásban a csend és a rend fenntartására megbízott választmány által jelentvén, hogy Móron számos lakosok által az erdőben nagyobbszerű bitorlások, falopások és a leggyengébb vágásoknak . . . erőszakos legeltetése és tolvaj puskások a rendet, a tulaj donnák biztonságát anynyira felzavarták, hogy a legerélyesebb intézkedések haladék nélküli alkal-