Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Közlemények - Farkas Gábor: Nemzetiségi viszonyok Fejér megyében 1848 – 1868 között

badságeszme vértanújává és szenvedőivé papok is: Kőnig Móric, Streith Miklós (Vértesboglárról), Mészáros Dániel (Soponyáról), Manszbarth Antal (Csákberényből), azután a székesfehérvári kanonokok. Megjegyzik róluk, hogy többen alig beszélték a magyar nyelvet, hisz teljes német környezetben nevelkedtek, és ilyen helyeken működtek. Kőnig Móric, Streith Miklós. Manszbarth Antal szerepe is bizonyítja, hogy a magyar nyelv elsajátítása még nem okvetlen jelenti a magyarságba való beolvadást. Vértesboglár lakossága például német nyelven hallgatta Kossuth felhívását, amelyben tudatták a Habsburg-ház trónfosztását. A megtorlás a forradalom eredményeinek felszámolásán túl a magyar nemzeti ügy teljes eltiprását is célul tűzte. Hadjárat indult minden olyan jelenség ellen, ami 1848—1849-re emlékeztetett, majd a magyarság elleni gátlásnélküli intézkedések egész sora következett. Például a magyar ruha, a magyar nemzeti jelvények viselésének eltiltása" már jóval túlment a forradalom és szabadságharc következményeinek a felszámolásán. Nemzeti létünk került ismét veszélybe, mint másfél évszázaddal korábban a Rákóczi-szabadságharcot megelőző időben. Az önkényuralom első esztendeiben a város polgárságának megalázó tetteket kellett végrehajtani. A város 60 ezer ezüst forint hadisarcot fizetett ki még 1849 őszén a pesti hadi pénztárnak, majd a zsandároknak kaszárnyát létesített,' s alávetette magát az új és idegen cseh, morva, osztrák hivatalnokoknak. A város polgármesterét utasították, hogy a felterjesztéseket csakis német nyelven lehet elküldeni/ Mindezt teljesítenie kellett, mert az ostromállapot országszerte érvényben volt. Az önkényuralom nyomása egyaránt érintette a város összes lakóját, köztük az 1848—1849. esztendőben a Habsburgok politikáját követő személyeket is. A kor történetírója megjegyezte, hogy hatalomra ekkor a „sötétlelkű emberek jutottak", akik az új rezsim valamennyi intézkedését szolgai módon hajtották végre. A magyarságnak újra küzdenie kellett nemzeti jogaiért, illetve annak megtartásán fáradozni. Székesfehérváron a német szellem 1849 után ugyan hivatalosan felülkerekedik, de érzelmében németté a lakosságnak az a része sem válik, (kb. 10%-a a város lakosságának), amely korábban az volt. A disszimiláció ellen több tényező hatott. Mindenekelőtt a polgári fejlődés során elért eredményeket nem lehetett semmivé tenni, ugyanis az asszimilált egykori német polgárság végleg magyar maradt. Ennek jeleit több eseményből is lehet követni. 1850-ben kaszinó alakult (239 fővel), amely ekkor nem mondhatta ki alapszabályában, hogy a magyar nemzeti érzés megőrzése a célja, de nyolcéves fennállása alatt ennek szellemében működött. A kaszinó 1857-ben hatósági intézkedésre szűnt meg, és átadta a helyét egy átszervezett egyesületnek, melyet „új kaszinónak" hívtak. Állandó színtársulat ugyan nincs Székesfehérváron, de magyar vándorszínészeknek gyakran adtak lehetőséget a fellépésre. A német színészek fellépése gyakori a városban, de ezek közönsége főleg az itt állomásozó katonaság köréből került ki. (1850-ben a városban egy altábornagy parancsnoksága alatt egy ezredtörzs, négy század és egy ágyúüteg alkotta a helyőrséget.)" Az önkényuralom alatt tovább működtek, vagy éppen ezidőben jöttek létre olyan egyesületek, melyek őrizték a nemzeti szellemet; így a Lövész Egyesület, a Földmíves Társulat (1855), azután a különböző céhek, melyeknek a tagjai szinte patriarchális viszonyban állottak egymással. A céheken belüli legénytársulatok különösen ápolói lehettek minden